Vizet prédikál

A kormány tagjai úgy gondolják, rápiríthatnak a végső stádiumban lévő betegeket gondozó alapítványra, ha az nem tud kijönni a pénzéből.

Ha tetszik, ha nem, ki kell jönni abból a forrásból, ami adott az ellátók számára. Van, akinek ez sikerül, másnak nem. Ez az atyáskodóan szigorú korholás Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyi államtitkártól származik. Kijelentésével a Magyar Hospice Alapítvány által működtetett hospice-ház ügyére utalt, amelyről a sajtóban az utóbbi hetekben jelent meg, hogy forráshiány miatt januárban bezárhat. A botrány miatt végül Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere utasítást adott Ónodi-Szűcs Zoltánnak, hogy biztosítsa a működéséhez szükséges forrást.

Öröm ilyen józan takarékosságra buzdító szavakat hallani egy olyan embertől, aki közpénzekért felel. Kár, hogy az elmélet a gyakorlatba ültetés közben valahogy mindig félresiklik. Magas labda, ne várják el tőlem, hogy merő tapintatból ne csapjam le: a vizes világbajnokságra gondolok. Pontosabban annak költségeire. A vb előkészületei alatt talán volt valaki a kormányban, aki az asztalra csapott, hogy elég a költekezésből? Tessék kijönni abból, ami van! Nem volt. Pontos számot nem lehet tudni, de valahol 160-170 milliárd körül álltak meg a költségek, ha megálltak egyáltalán. És most nem arról beszélek, hogy tényleg megért-e ennyit a vb. A nagy beruházások az előzetes tervekhez képest rendszerint megdrágulnak, ez az egész világon így van, de akkora áremelkedés, ami a mi vizes világbajnokságunkat kísérte, ritkaságszámba megy. Ez azt bizonyítja, hogy ha bizonyos sportokról és egy kis nemzetközi rongyrázásról van szó, akkor semmi sem drága.

Itt vannak mindjárt a taópénzek. A G7 című internetes lap összesítése alapján több mint 330 milliárd forintnyi társasági adó áramlott a támogatási rendszer bevezetése, azaz 2011 óta az államkassza helyett sportszervezetekhez. Nem rokkan bele a költségvetés, de azért nem kevés pénzről van szó. Azt, hogy ezek az összegek jó helyen vannak-e a kluboknál, mindenki döntse el maga. Lehet érvelni a támogatás mellett és ellene is. Nyilvánvaló, hogy a kormány tagjai úgy látják jónak, ha a sportklubokat, főleg a labdarúgóklubokat még több pénzzel tömik ki. És úgy gondolják, rápiríthatnak a végső stádiumban lévő betegeket gondozó alapítványra, ha az nem tud kijönni a pénzéből.

Nem állítom, hogy a kormány egyáltalán nem szán pénzt a hospice-ra, és azt sem tudom, hogy minden fillért a megfelelő módon költött-e el az alapítvány. De az biztos, hogy a kabinet jóval kevesebbet csatornáz be erre a célra, mint amennyire szükség lenne. Nagy dolog!, mondhatják sokan, akiknek szintén nem jut annyi, amennyi kellene. Mégis, a hospice hiányosságai is arra szolgálnak példával, hogy nagyon szűkmarkúan bánunk az elesett, támogatásra szoruló emberekkel. Miközben néhány kivételezett terület képviselőivel indokolatlanul bőkezűek vagyunk. A WHO szerint Magyarországnak 500 hospice-ágyra lenne szüksége. Körülbelül feleannyi van. Ráadásul a kórházi hospice-szolgáltatások többsége nem terjed tovább az élet végi ellátásnál. A családtagok és a haldokló pszichológiai támogatására a legritkább esetben van lehetőség. Az egyik ilyen kivétel a Magyar Hospice Alapítvány háza. Az, amelyiktől nagyobb költségvetési fegyelmet követelt meg Ónodi-Szűcs Zoltán.

Milyen kár, hogy a miniszterelnök gyerekkorában futballista és nem orvos akart lenni! Talán akkor több pénz és nagyobb figyelem jutna az egészségügynek. Bár ha belegondolok, lehet, jobb ez így. Isten ments, hogy az egészségügyünk szenvedjen azoktól a kórságoktól, amelyek a futballunkat rágják. Képzeljük csak el, számolatlanul öntenénk a pénzt az egészségügybe, a szépen felújított kórházainkban mégis nemzetközi szinten értékelhetetlen színvonalon folyna a munka. Ennél még az is jobb, hogy egyre fogyatkozó számban, egyre nehezebb körülmények között, de legalább hozzáértő és elhivatott emberek dolgoznak a magyar egészségügyben. A pénz a legkevesebb.