Furcsán kavarognak a dolgok a jó ideje mindig fordulatokban bővelkedő Közel-Keleten. A nyugati fősodor médiában gonosznak kikiáltott Oroszország, ha nem is angyalként megjelenve, de mégiscsak a háborúkba süppedt régió stabilizálójaként, míg a demokratikus és haladó értékek hordozójaként aposztrofált Egyesült Államok a káosz és a bizonytalanság elmélyítőjeként írja be magát a napi hírekbe. Két évvel azután, hogy az orosz haderő felvonult Szíriában, a bombázók hathatós fellépésének következtében az Iszlám Állam ellenállását sikerült megtörni. Mindez már csak azért is figyelemre méltó, mert előtte évekig sikertelenül próbálkozott a terroristák legyőzésével az Egyesült Államok vezette nyugati koalíció.
Moszkva belépése a háborúba és az orosz diplomácia hatékony lépései azonban véget vetettek a kettős játéknak. Basár al-Aszaddal szemben nem lehetett már sokáig támogatni az igazi gonosz erőit, s a koordinált fellépés már eredményt hozott. Persze, nem mellesleg egy időre legalábbis fellélegezhet a korántsem tiszta kezű szíriai elnök is, de erre mondják, hogy valamit valamiért. Sokaknak nem tetszhet az sem, hogy az Aszad megmentése mellett az iszlám szélsőségesek elleni háborújának határaitól távoli megvívását szem előtt tartó Moszkva e beavatkozással visszatért a Közel-Keletre. Nemcsak visszatért, de valós erején felül teljesítve hátrébb szorította a térségben az Egyesült Államokat, s egy Iránnal és Törökországgal kiegészülő hármas élén osztja a lapot.
Vlagyimir Putyin így a babérok begyűjtésére a régió jövőjét meghatározó hatalom vezetőjeként látogathatott el a hmeimími orosz bázisra, Ankarába és Kairóba, a Rosszijszkaja Gazeta pedig a kampány kezdetére a Győztesek hazatérnek szalagcímmel nyugtathatta meg a szíriai kaland miatt már ugyancsak aggódó választókat.
A történteket azonban Donald Trump ámokfutása értékeli fel igazán. Megkockáztatom, éppen az amerikai elnök felelőtlen lépéseinek fényében válik Putyin az orosz érdekek védelmezőjén és érvényesítőjén túl valóban béketeremtővé. Azzal ugyanis, hogy Jeruzsálemet, s még csak nem is Nyugat-Jeruzsálemet elismeri Izrael fővárosának, Trump alágyújtott a Közel-Kelet feliratú lőporos hordónak. Több magyarázat is kering ennek alátámasztására, köztük a Fehér Ház urának kiszámíthatatlansága, a belpolitikával szemben a külpolitika lebecsülése és a diplomácia iránti érzéketlensége. S mi van akkor, ha Trump nagyon is átgondoltan és az amerikai érdekek szempontjából észszerűen cselekedett? Így messze nem csupán a választóinak derékhadát adó evangéliumi keresztényeknek és a zsidó lobbinak akart a kedvében járni, hanem a térségben visszaszorult amerikai befolyás helyrebillentése felé tett lépést.
Sutba dobva egy nagy közel-keleti rendezés irányába tett erőfeszítéseit, visszatér elődei stratégiájához, a távolból a folyamatokat alakító Washingtont erősítő, míg a régió hatalmait csak gyengítő, irányított káosz megteremtésének elképzeléséhez. Az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetésének bejelentésével, ezzel a megszállás legitimálásával az iszlám világ haragját kivívta, ami egyet jelent a Közel-Keleten a feszültség növekedésével. A Fehér Ház azzal is számolhatott, hogy a muszlim világ megosztottsága miatt lángba azért nem borul a térség, csupán elbizonytalanodik. Ami nem mellesleg épp elegendő ahhoz, hogy a most lapot osztókat megizzassza. Egy ilyen helyzet persze abban is megakadályozza a közel-keleti saga legújabb fejezetének nyerteseit, hogy begyűjtsék e győzelem gazdasági, katonai gyümölcseit. Ehelyett további erőfeszítéseket kell tenni, s nem utolsósorban pénzt kell áldozni a status quo és a viszonylagos stabilitás fenntartására.
Két út, amelynek a végén egyaránt a hatalmi érdekek érvényesítése áll. De hogyan, az nem mindegy.
