Rengeteg, a britek Európai Unióból történő távozására nézve beszédes részlete van a péntek reggel Brüsszelben kínkeservvel megkötött megállapodásnak. Az egyszerre sajnált és lesajnált uniós és brit tárgyalódelegációkról most hirtelen kiderült, hogy tudnak lóugrásban is haladni. Az elválás részleteit végleges formába öntő lépéssel megnyílt az út a brexit sokat emlegetett második szakasza előtt. Vagyis startolhat az alkudozás az EU és Nagy-Britannia jövőbeli viszonyáról. Bár a villáskulcsot az északír koalíciós párt, a brit konzervatívok kényszerű társbérlői a hét elején jól bedobták a szerkezetbe, így blokkolva a kézfogást, mostanra az ír határkérdés ügye is rendeződött.
Szóval tud, ha akar a brexites csapat, a jelek szerint pedig végre akar, mert igencsak sok függ munkájuk mennyiségétől és minőségétől. Például belátták, hogy a csak külső támogatással kormányképes brit kabinet is bedőlhet, ha itt és most nincs áttörés. Theresa May arcán nemhiába láttunk szokatlanul széles mosolyt, bár máris látszik, hogy konzervatívjai között megmaradtak azért a zsörtölődő keményvonalasok, akiknek sose tetszett, hogy lelépési pénzt kell dobni a brüsszeli perselybe. A megegyezés időzítése mindenesetre azt üzeni, hogy a sokszor idegesítően semmitmondó tárgyalási fordulók produkálása ellenére Brüsszel és London is komolyan veszi feladatát, és szűk egy héttel az uniós állam- és kormányfők csúcstalálkozója előtt átcsúsztak az első etap célvonalán. A felek ezzel az összes uniós tagországnak egyértelműen jelezték, hogy senki sem akarja elszabotálni a brexitet, a folyamat megy előre a maga útján. A brit fizetőeszköz, a font értette is, mi a dolga, tegnap élénk erősödésbe kezdett.
Egyértelműen jó hír, hogy végre biztos talaj van többek között annak a több százezer magyarnak a talpa alatt is, akik a szigetországban dolgoznak. Az EU által garantált, a szabad mozgásra és a munkavállalásra, a vállalkozási szabadságra vonatkozó jogok tehát továbbra is megilletnék azokat a vendégmunkásokat, akik már eleve Nagy-Britanniában tartózkodnak. Persze ettől még a monstrumszerűen magasodó kérdés a tárgyaló felekkel marad: az európai uniós status quót, a szerzett jogokat hogy lehet majd átemelni, átmenekíteni egy teljesen újfajta jogi környezetbe? Mert ahol az életviszonyok kereteit, az üzleti életet évtizedeken át az EU határozta meg, onnan csak embertelen mennyiségű munkával lehet kihátrálni. Ezért nem fogadnánk nagy tétekben arra, hogy 2019. március 29-ével, az ország távozási végdátumával a teljes jogalkotási munka lezárul. Michel Barnier, az EU-s delegáció vezetője máris eleresztett egy félmondatot egy EU–Kanada mintájára elképzelhető szabadkereskedelmi egyezményről – amelynek alapjait mellesleg 2008-ban fektették le.
A brexitdelegációk előtt álló feladatok nagyságát leginkább mégis az ír–északír határ kérdése mutatja. A mesterséges vonalat a történelmi, 1998-as nagypénteki egyezmény légiesítette, az a szerződés, amely véget vetett az északír függetlenségi harcnak, a robbantásokkal terhelt békétlenség korszakának. A határrégió mára annyira összenőtt, hogy a britek lelépése egész egyszerűen vasfüggöny felhúzását jelentené az itt élőknek. Ezt most sikerült elkerülni, bár még mindig nehéz elképzelni, hogy úgy marad nyitva a határ észak felé, hogy az EU lényegét jelentő egységes piacot és vámuniót a túloldalon nem az uniós jog szabályozza. Az agybaj ott folytatódik, hogy Nagy-Britanniának Észak-Írországban 2019-től kezdve lesz körülbelül 1,4 millió uniós állampolgára úgy, hogy ezek az emberek a lábukat nem tették ki a házukból, más szóval az Európai Unió területén kívüli uniós jogalanyokká válnak.
Az ír határ ügyének rendezése épp arra a paradoxonra mutat rá, ami az egész kilépést eddig jellemezte, és ezután is jellemezni fogja. A britek tényleg távoznak, de az uniós közösséggel maradnak.
