Vajon kinek érdemes hinni? Egyáltalán hogyan juthattunk odáig, hogy hit kérdése a 112-es központi segélyhívó szám körüli vita? Füst gomolyog elő valahonnan, füstszag csapja meg az orrunkat, és nekünk azon kell morfondíroznunk, hogy a Miniszterelnökséget vezető miniszternek vagy a tűzoltó-szakszervezet elnökének és a közösségi oldalak kommentelőinek van-e igaza. Döntenünk kell, hogy a 112-t hívjuk-e, amely rendeltetése szerint továbbítja a megfelelő helyre a hívásunkat. Vagy pedig próbáljuk valahonnan megszerezni – a jó ég tudja, honnan – a helyileg illetékes tűzoltó- vagy mentőszolgálat számát.
Lázár János szerint egy hiba miatt senki ne kockáztasson, és ha veszélyt érzékel, hívja a 112-t, a rendszer működik. Vagyis ne vonjunk le általános konzekvenciát abból, hogy Szolnokon egy vészhívás után tűzoltó helyett kéményseprőt küldtek a helyszínre, ami egy ember életébe került. Hiszen egyelőre az sem tudni, ki hibázott. Salamon Lajos, a szakszervezet elnöke viszont azt mondja, a rendszerben szükségszerűen kódolva van a hiba, mert szaktudással nem felvértezett, miskolci és szombathelyi irodákban ülő, egyszerű telefonos ügyintézők döntésén múlik az intézkedések elrendelése, és mire eljut az információ a laktanyába, értékes percek vesznek el. Úgyhogy ha tüzet sejtünk, tűzoltókat hívjunk, ne egy szimpla telefonközpontot. Csakhogy ez nem csak erről szól.
Az igazi gond az, hogy a vitás felek azonnal sündisznóállást vettek fel, és a józan kompromisszumkeresés helyett rögtön a szorító két sarkába hátráltak. Lázár, az államigazgatás feje természetesen csípőből tüzel: olyan egyszerűen nincs, hogy a 2014-ben, a nemzeti együttműködés rendszerének negyedik évében élesített mechanizmussal bármiféle baj lehet. Pedig a tömérdek, a sajtóban és a kommentekben olvasható panaszból leszűrhető: azért, mert egy alapvetően életmentésre tervezett rendszer miatt csak néha hal meg valaki, attól az még nem működik optimálisan. Életszerűtlen, hogy a 112-es operátorok pontos címet, precíz helyzetleírást várnak el egy súlyos baleset szemtanújától, miközben ilyen szituációban nem mindenki képes a higgadtságra vagy a körültekintésre. Személy szerint egyszer kényszerültem mentőt hívni a 112-ről: hosszú perceken keresztül kellett győzködnöm az operátort, hogy nem gyomorrontásom van, hanem ételallergiás reakcióm, és alig kapok levegőt. És amikor szaggatott hangon végül kipréseltem magamból a válaszokat, ő kapcsolta a mentőszolgálatot, ahol el kellett ismételnem az egészet.
Ezek a jelenségek azonban nem szolgáltatnak okot a teljes struktúra beszántására. Központi segélyhívó rendszer működik az Európai Unió legtöbb országában és az Egyesült Államokban is, hiszen jóval több előnnyel bír, mint hátránnyal. Egyetlen, könnyen megjegyezhető, bármiféle veszélyhelyzet észlelése esetén hívható szám, ami szükségtelenné teszi, hogy egyszerű állampolgárként, szaktudás nélkül döntsünk arról, éppen tűzoltó vagy vegyvédelmi szakember kell egy adott szituációhoz. Arról nem is beszélve, hogy a vakriasztások jelentős részét – a telefonbetyárkodástól a felesleges segélykérésig – csak úgy lehet kizárni, ha van előzetes szűrés.
Éppen ezért volt kontraproduktív a tűzoltó-szakszervezet elnökének bejelentése, hogy ne használjuk a 112-t. Ehelyett előállhatott volna például javaslatokkal a rendszer átalakítására, mielőtt belekiabálja az éterbe a véleményét. Mert – ha valaki kicsit ismeri a kormányzat észjárását – így elkerülhetetlen volt a zsigeri reakció: a teljes tagadás. Pedig a 112 nem csak egy szám: annak jelképe, hogy ha bajban vagyunk, számíthatunk az állam segítő kezére. Ha viszont már erre a minimális bizalomra is képtelenekké válunk, akkor omlik a fejünkre a rendszer. És utána hihetünk, akinek csak akarunk.
