Száztizennégy nap van hátra „Orbán leváltásáig”, legalábbis ezt állítja honlapján elhelyezett visszaszámlálóján az MSZP. Lendüljünk túl azon az apróságon, hogy az államfő hivatalosan még nem tűzte ki a választás napját, és fogadjuk el, hogy a legvalószínűbb nap e jeles alkalomra valóban 2018. április 8. lesz. Nyitva hagynak egy ennél fontosabb kérdést is a jó öreg szocik, mégpedig azt, hogy ki fogja leváltani Orbán Viktort és kormányát. Erre vonatkozóan nevezett felületén nem ad egyértelmű választ a párt, ám az oldal színösszeállításából és a szövegkörnyezetből arra a következtetésre juthatunk, hogy ezt a nemes feladatot ők tervezik elvégezni. Végül is néhány hónapon át volt már miniszterelnök-jelöltjük, miért is ne mernének nagyot álmodni?
Ám ha nem hallottuk volna, hogy az MSZP ezt a műveletet valójában mégsem egyedül kívánja végrehajtani, találunk néhány címet és fotót, amiből ezt is megtudhatjuk. Utóbbiak közül négyen is szerepel Karácsony Gergely, a Párbeszéd társelnöke, kettőn határozott tekintettel nézi jobb keze végén elhelyezkedő kinyújtott mutatóujját, a másik kettőn pedig másra használja kezeit. Egyikkel (történetesen a jobbal) Molnár Gyula, másikkal (a ballal) Kunhalmi Ágnes pracliját fogja, utóbbi két testrész ráadásul nem is csak úgy leng a két ember között derékmagasságban, hanem elszántságot metakommunikálva annál valamivel magasabbra emelkedve kulcsolódik össze. A kép a szocialisták szombati nagygyűlésén készült, azóta sejthetjük okkal, hogy mégsem Kunhalmi Ágnes, hanem végül maga Karácsony Gergely áll a megtépázott régi-új baloldal egy részének az élére. Ha addig nem puccsolják meg, vagy gondolja ő magától azt, hogy a francnak (ismer csúnyább szavakat is) vállalta el ezt az egészet, és fordít hátat a politikának, ő lesz tehát az, aki a végső ütközetbe viszi a megfogyatkozott sereget.
És talán ez a harc lesz a végső.
Karácsony Gergely a baloldal legnépszerűbb politikusa, megnyerő modorú, programja alapján szociálisan érzékeny ember. Korábban sokan tartották őt a nagy ígéretnek, aki majd kinövi magát az LMP és a P szétválásával keletkezett mikroszférából, és a zuglói polgármesteri széket is a nagypolitika pódiumára cseréli. Egyesek reménykedtek abban is, hogy valóban összeáll az úgynevezett új pólus, korábbi sérelmeiket feledve egy zászló alá rendeződik a baloldal azon része, amelyet a kormányzás tüze még nem égetett meg, akik nem felelősek (vagy nem annyira) azért, hogy huszonhét évvel a rendszerváltozás után ott tartunk, ahol. Amibe ugye jelenleg nem túl kellemes belegondolni.
Ettől ma messzebb vagyunk, mint korábban bármikor, még a Párbeszéd és az Együtt közötti együttműködési szándék is az enyészeté lett. A P és az LMP nem áll szóba egymással, a Momentum rövid időn belül árnyéka lett önmagának, már ha volt neki valaha is ilyenje, az Együtt hangfelvételt szivárogtat ki a P vezetőjéről, és kiszáll a tervezett együttműködésből, a P meg végül összeáll az MSZP-vel, pedig valaha olyasmiről volt szó, hogy új időszaknak kellene kezdődnie. Már csak Gyurcsány hiányzik, hogy az „új” baloldal történetéből tényleg csak szürreális bohózat maradjon.
Komoly támogatói háttérről a Párbeszéd esetében sosem lehetett beszélni, a kicsi párt tömeg helyett inkább csak néhány, aránylag ismert politikust tudott felmutatni. Töprenghetnénk azon, vajon ez a picinyke bázis – amely nyilván nem véletlenül választotta a P-t az MSZP és a DK helyett – vajon most mit szól mindehhez. Nem fogjuk megtudni, hiszen létszámuk a közvélemény-kutatások hibahatáránál is jóval kisebb. A tendencia azonban látszik: az egykor három cikluson át is kormányzó (utód)párt népszerűsége zuhan, nincs üzenet, nincs történet, nincsenek erős arcok, és lassan tábor sincs; ez a csapat már régóta nem első számú kihívója a kormánynak.
De az MSZP oldalán a visszaszámlálón csak fogynak a napok, órák, percek, másodpercek. Mire nullához ér, a szocialistáknak nem csupán a kormányzás álmától, hanem a dolgok állása szerint talán még a parlamenttől is búcsúzniuk kell.
