A velejéig romlott kommunista állambiztonsági rendszer működtetőivel nemhogy nem foglalkozik a közvélemény, de sokan közülük húsz éve minket oktatnak a demokráciából – mondta mélységesen felháborodva a Magyar Nemzetnek adott interjújában 2009 nyarán Deutsch Tamás EP-képviselő. Ellenzékből, a hatalom sáncain kívül persze könnyű szép szavakkal szédíteni a jó népet. Hogy a kormányrúdnál mi történt, azt pontosan tudjuk: a Fidesz szó nélkül, villámgyorsan vette semmibe a korábbi nagy fogadkozásokat, nem csinálva különösebben titkot a tényből, hogy a „velejéig romlott” kommunista állambiztonsági hagyatékra és annak gyártóira, a „működtetőkre” nagyon is szüksége van az új rendszernek. Például a BM III/II-es csoportfőnökség magasan kvalifikált elhárító tisztjére, a Nagy Imre-temetést megfigyelő Tasnádi Lászlóra, aki éveken át koptatta az Orbán-kormányban az államtitkári széket, hogy aztán 2017 elején Pintér Sándor egyik cégének élére ejtőernyőzzön. Az élet egyúttal bizonyította, hogy a volt (morális szempontból eltérően megítélhető) titkos ügynökök esetében is politikailag fölöttébb hasznos fenntartani a korábbi, zsarolásra igen alkalmas gyakorlatot, a célzatos és persze rendkívül szelektív szivárogtatás módszerét.
Különösebb illúzióink nem lehetnek. Végeredményben több mint negyedszázados az alaposan bejáratott úzus – vonhatjuk le a következtetést Ungváry Krisztián legújabb, A szembenézés hiánya című kötetének megjelenése után. Bár a ténnyel már jó ideje próbálunk több-kevesebb sikerrel megbarátkozni, vagy legalább tudomásul venni az – úgy tűnik – megváltoztathatatlant, az azért ennek ellenére mellbevágó, hogy a rendszerváltozást követően megszülető új „hatalom kezdettől fogva kicsinyes politikai játszmákhoz, zsarolási adatbank jelleggel használta a III/III. iratait”.
Vagyis, keményebben szólva, kimondhatjuk, hogy a demokratikus rendszer egyik fontos háttérmechanizmusaként kezdetektől ott munkált a pitiáner revolverezés, a politikai aljasság? A szavak jelen esetben gyilkolni tudnak, megölhetik például megmaradt sovány illúzióinkat a múltról, ám mit mondhatnánk, amikor ezt olvassuk: „Miközben a pártállam az érintettekkel szinte semmit sem ért el, demokratikus utódja az akták felemás kezelésével, a csöpögtetett információkkal azokat is zsarolni tudta, akik egyébként emelt fővel állhattak volna a nyilvánosság elé.”
A példa az utóbbira az első ciklusból Torgyán József és Csurka István. Bár mindketten megtagadták az együttműködést, 1990 után aktuálpolitikai okokból olyan színben tüntették fel őket, mint akik a kommunista rendszer besározódott spionjai voltak. Hogy a rendkívüli kül- és belpolitikai helyzetben, a jugoszláv háború, a gazdasági összeomlás lehetőségének árnyékában az amúgy is ingatag kormánytöbbséget veszélyeztetni akarókkal szemben tisztességtelen eszközökkel lépett fel az MDF-kormány, az erkölcsileg elfogadhatatlan. Ugyanakkor éppen emiatt talán jobban megérthető, mint sok más későbbi hatalomtechnikai húzás, gazemberség.
A tény, hogy az állambiztonsági iratokhoz kapcsolódó egyre zavarosabb ügyeket rövid távú politikai érdekek miatt nem rendezték, hanem egyre gyakrabban tisztességtelen játszmákra használták, sok mással együtt a demokráciákat tönkretevő erkölcsi züllés egyik fontos eleme. Hiszen a zsarolás, a lejáratás gyakorlatába hatalmi pozícióban nemcsak rutinfeladat belejönni, de a hatékonynak tűnő módszert könnyűszerrel ki lehet terjeszteni az élet más területeire is, ehhez pedig már egykori BM-aktákra sincs többé szükség. Nem nehéz észrevenni, hogy 2010 után hogyan növekedett meg nagyságrendileg a közéleti aljasságok, karaktergyilkosságok száma – feltehetően egyáltalán nem függetlenül az állambiztonsági iratokhoz fűződő gyümölcsöző tapasztalatoktól. Igaz, esztendők szorgos munkája szülte meg a napjainkra, úgy tűnik, olajozottan működő konstrukciót. Hogy az építkezésben néhány, most az ellenzékben vitézkedő politikus, így Gyurcsány Ferenc is elévülhetetlen érdemeket szerzett, aligha menti Magyarország mostani vezetőit.
