Majdnem négy hónap telt el a szeptemberi németországi választások óta, de az Európai Unió gazdaságilag legerősebb és politikailag legbefolyásosabb államának még mindig nincs biztos kormánya. Angela Merkel ügyvezetőként irányítja az országot. Noha Európában többször is látni lehetett példát arra, hogy egy-egy országnak éppen a kormánynélküliség tesz jót, Németország nem engedheti meg magának, hogy még hónapokig ne legyen világos irányvonala. Nem is elsősorban a németek miatt. Az ország maga különösebb fennakadás nélkül bírná ki a kormányalakítás elhúzódását.
Az Európai Uniót sújtó válságok Berlin nélkül bizonyosan nem oldhatók meg. Euróválság, kelet-ukrajnai konfliktus, Oroszország elleni szankciók, menekülthullám – megannyi ügy, amelyek az európai egységet a következő években sorsdöntő kihívások elé állítják. Bármelyik probléma önmagában elegendő az európai integráció bukásához – vagy további mélyítéséhez. Merkel felelőssége valamennyi válságban jelentős. Az elsősorban a német érdekeket szem előtt tartó euró- és görögpolitikájával először az északi és a déli tagállamokat ugrasztotta össze. Majd a menekülthullámra válaszként adott egyoldalú határnyitással a nyugati és a keleti EU-tagállamok közötti különbségeket mélyítette el. Hiába szereti a nyugati vagy a magyarországi „haladó közvélemény” Merkelben látni a Donald Trump utáni nyugati világ vezetőjét – a merkeli évek víziótlansága sokban hozzájárult a jelenlegi válságok kialakulásához. Ma éppen ezért az EU-t érintő legfőbb tervek nem Berlinből, hanem Párizsból vagy a kelet-közép-európai fővárosokból érkeznek. Miközben Varsó, Prága, Budapest vagy Bécs jobboldali urai kisebb Európát, erősebb nemzetállamokat akarnak, a centrista Emmanuel Macron az európai integráció további, immár politikai és szociális alapú folytatását szorgalmazza.
Merkel viszont hallgat – és nem csak azért, mert még nincs új kormány. Merkel egész eddigi kancellári időszakát a problémák kitolása jellemezte. A mostani koalíciós puhatolózó tárgyalások előtt is csak a bajor keresztényszociálisok (CSU) és a szociáldemokraták (SPD) karakteres véleményeit lehet ismerni. Az EU jövőjét érintő kérdésekben a CSU a kelet-közép-európai államokkal van, míg az SPD Párizzsal.
A most kezdődő koalíciós tárgyalásokat persze belpolitikai témák is feszítik. Az SPD mostani történelmi mélypontjáról először ellenzékbe akart menekülni. Ám miután Angela Merkelnek nem sikerült a liberálisokkal és a zöldekkel közös kormányt összehoznia, a keresztény uniópártoknak ismét szükségük lett a szocdemekre. Az egész nagykoalíció azonban jelentősen megrogyott, pártjai együttesen majdnem tizenöt százalékot veszítettek korábbi választási eredményükhöz képest. Merkel esetleges új kormánya így sok tekintetben a bukottak kényszerű házasságaként jelenhet meg a német közéletben, ahol balról az erősödő Zöldek, jobbról pedig a bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak (AfD) párt és a liberálisok (FDP) diktálhatják a napirendet.
Miközben külföldön Berlinre, az új koalícióra vár a világ, a kancellár újévi köszöntőjében sokak meglepetésére azt mondta: „A világ nem fog ránk várni.” Merkel is érzi, hogy új erőközpontok jelentek meg az Európai Unióban, amelyek határozottabban fogalmaznak. Macron és Orbán Viktor víziói élesen szemben állnak egymással. Ez az ellentét az esetleges új berlini kormányban is jelen lesz az SPD és a CSU miatt. Merkelnek tehát nemcsak Európában, de saját kormányán belül is közvetítenie kell majd.
Ha Merkel marad a kancellár, ami jelenleg egyáltalán nem biztos, vélhetően továbbra is csak várhatunk Berlinre. Kérdéses persze, hogy Macron és Orbán Viktor, Sebastian Kurz, Jaroslaw Kaczynski és Andrej Babis között mennyire tudja folytatni elmúlt tizenkét évének gyakorlatát: a víziótlan toporgást. Vagy esetleg éppen ezzel csendesíti majd le a jelenleg háborgó európai politikát?
