A fiam nemrég eltörte a karját. Nincs ebben semmi különösebben meglepő, mint minden rendes gyerek, ő is esik-kel, napjában többször is. Ezúttal a szokottnál nagyobbra sikeredett a baj, a csontja bánta. A krokodilkönnyek felszárítása után így adta magát a feladat: orvoshoz kell menni.
Nagyjából ekkor lett úrrá rajtam a jeges rémület. Január elseje volt, délelőtt. Magam elé képzeltem a János kórház traumatológiai ügyeletét a szilveszteri delíriumos őrület pillanataiban, lelki szemeim előtt pedig azonnal petárdák által cafatokra szaggatott extremitások, jobb híján egymás hegyére-hátára hányt részegek és pezsgősüvegszilánkok okozta horrorisztikus sérülések kezdtek el peregni. Nem volt nehéz elképzelnem a helyszínt, nem sokkal korábban magam is jártam arra, szintén csonttöréssel. Akkor mondjuk nem volt szilveszter, így leginkább vérző fejű, feltűnően dezorientált idősekkel volt tele a váró. Köztük csak egy-egy pillanatra tűnt fel az agyonhajszolt, és ebbe egyszer és mindenkorra belefásult, a rendszer által közönyössé tett egészségügyi munkaerő. S ha feltűntek is a fehér köpenyesek, a betegekkel akkor sem nagyon törődtek – muszáj volt arra koncentrálniuk, hogy a műszak végéig elvergődjenek valahogy, emberekkel foglalkozni már nem maradt energiájuk.
Mire mindezt végiggondoltam, már az autóban ültünk, úton a kórház felé. Mégis inkább félrehúzódtam, és tárcsáztam az első magánrendelőt, ami szembejött az interneten. „Igen, uram. Most rögtön, uram. Várjuk, uram. Kérem, uram.” Így foglalható össze, amit akkor a telefonban hallottam. Ami pedig ezután következett: mészárszék helyett dizájnerbútorok és fényes márvány, félnapos várakozás helyett azonnali ellátás, kiszolgáltatottság helyett odafigyelés, letaglózó érzéketlenség helyett pontos, szakszerű, részletes tájékoztatás. Vizsgálat, röntgen, gipszelés, terápiás tanácsadás, kockázatok és mellékhatások – mindez flottul, kedvesen, nagyjából fél óra alatt. Írja alá itt és itt, elérhetőségünk ez és ez, hívjon bármikor. – Így is lehet ezt – gondoltam magamban –, már ha nem egy darab húsként, hanem fizetővendégként kezelik az embert. – Merthogy mindezek után nyilván jött a számla is, sok tízezer forintról. Azóta a gipszet már le is vették, az ügy tehát mondhatni szerencsésen rendeződött, az élet megy tovább.
Nem mindenkinek az ügye rendeződik azonban ennyire szerencsésen. Sőt, egyes esetekben bizony az élet sem megy tovább, hanem tragédiába torkollik. Tavaly ősszel egy súlyos beteg, hasnyálmirigy-daganattal küzdő férfi halt meg a Honvédkórházban, miután kilenc órát várakozott a sürgősségi (!) osztályon. Lánya szerint több zacskót is telehányt vérrel, segítség gyanánt azonban csak a takarító látogatta meg. Ő így távozott ebből a világból: kínok között, sorsára hagyatva azok által, akik enyhíthették volna szenvedését. Ha igazak a hírek, tőlük nemhogy fájdalomcsillapítóra, még néhány bátorító szóra sem futotta. Védekezésre aztán annál inkább, az intézmény egyebek közt azzal „érvelt”, hogy nem volt mit tenni, a beteg mindenképpen meghalt volna. Hát persze, mindenki meghal egyszer. Hogy ebből miért következik, hogy egy krízisben lévő rákos beteget orvos ne lásson kilenc órán keresztül? Rejtély.
A fenti példa kirívónak mondható ugyan, de messze nem egyedi. Eközben az egészségügyi statisztikákból valahogy mégis azt hozzák ki az arra illetékesek, hogy minden szép és jó, de legalábbis jó irányba halad. A kockás papír persze sok mindent elbír, ám nem lehet véletlen, hogy ebben az országban mindenkinek vannak hasonló rémtörténetei. Önmagában beszédes, hogy sokszor éppen azért ijedünk meg egy betegségtől, mert tudjuk, hogy azzal muszáj lesz orvoshoz menni. Pedig ha van kiindulópont, ahonnan a sokat emlegetett nemzeti minimumprogramot el lehetne kezdeni felépíteni, akkor az az egészségügy. Ez ugyanis mindannyiunkat egyformán érint, kortól, nemtől, satöbbitől függetlenül. Tegyük végre lehetővé az orvosaink számára legalább azt, hogy emberségesen bánjanak velünk! Tegyük ezt végre rendbe! Egészségünkre válna.
