Amikor tavaly szeptemberben a Koreai-félsziget belerengett az észak-koreaiak kísérleti atom- vagy hidrogénbombájának (máig nem sikerült kideríteni, melyik volt) felrobbantásába, ráadásul a remeteállam egyre-másra lőtte föl kísérleti ballisztikus rakétáit, kevesen gondolhatták, hogy idén januárra már ott fogunk tartani, hogy a békülés jegyében ismét asztalhoz ül a két Korea tárgyalódelegációja. Tegyük hozzá: Phenjan bevett taktikája volt az utóbbi években, hogy addig feszíti a húrt, amíg kellően alkuképes helyzetbe nem kerül, és képessé nem válik a korábbiaknál több segélyt vagy egyéb kedvezményt legombolni a nemzetközi közösségtől. Csakhogy tavaly Donald Trump amerikai elnök hathatós közreműködésével és az északi nukleáris és rakétaprogram egyre fejlettebb szintre kerülésével már annyira eluralkodott a háborús hisztéria, hogy a CNN és egyéb nemzetközi hírközlők folyamatosan azt találgatták, mikor tör ki az atomkonfliktus.
Pedig bármilyen meglepő, valójában a körülmények nemigen változtak. Az észak-koreaiaknak az egyre fojtogató szankciók miatt szükségük van valamilyen szintű nyitásra, míg délen Mun Dzsein elnök kampányának egyik fő üzenete volt, hogy elődjénél, a keményvonalas Pak Kunhjénél jóval békésebb kapcsolatot ápol majd Észak-Koreával. Bármit is gondoljunk ugyanakkor Kim Dzsongunról, a kegyetlenségében még a világ többi diktátora közül is kitűnő vezető ügyesen ismerte föl, hogy képes lehet megosztani az agresszív Egyesült Államokat, valamint a párbeszédre nyitott délieket. Ennek köszönhető újévi beszéde, amelyben keményen nekiment Washingtonnak, ám békülékeny hangot ütött meg Szöullal szemben – ez végül odáig jutott, hogy jövő kedden két év után találkozik a két országrész delegációja.
Mindössze annyi a probléma, hogy a két oldal céljai sem változtak, Észak-Korea ugyanis immár az ország függetlenségének garanciájaként tartja számon a vélhetően többé-kevésbé működőképes atomfegyvereit, éppen ezért nem fog lemondani a kezében lévő ütőkártyáról. A nemzetközi közösség és Dél-Korea viszont távlati tervként a lefegyverzést akarja elérni – a kettő pedig értelemszerűen kizárja egymást.
Éppen ezért bármennyire is imponáló, hogy hosszú idő után látunk Kim Dzsonguntól valamiféle pozitív megnyilvánulást, ha rendszeressé válik is a kétoldalú megbeszélés, amit most elsősorban az olimpia okán tartanak meg, túl komoly eredményeket várni önáltatás volna. Észak-Korea olimpiai részvétele reális cél, utána pedig – ha mindkét oldal nyitott a további párbeszédre – szóba jöhet még a humanitárius segélyek szélesítése, esetleg a háború és Korea kettéosztása miatt szétszakadt családok tagjai számára találkozók szervezése vagy közös gazdasági programok. A keszongi ipari parkot, ahol déli cégek adtak munkát északiaknak, 2016 elején hagyták ott a déli vállalatok, Mun Dzsein elnök viszont már korábban jelezte, szívesen újrakezdené a közös munkát.
Mivel úgy tűnik, Phenjan csak Szöullal hajlandó jelen pillanatban tárgyalni, és Washington sem túl készséges a párbeszéd szempontjából, érdemes belegondolni, meddig mehet el önállóan Dél-Korea. A félsziget demokratikus országa ugyanis védelmi szempontból a nagy szövetséges segítségére szorul. Végső soron sok múlik azon, a nemzetközi közösség és az Egyesült Államok elfogadja-e, hogy Észak-Koreában Kimet megbuktatni rövid távon szinte lehetetlen. Az országon belül – már amennyire ezt az országon kívülről meg lehet ítélni – nem látszik olyan erő, amely elsöpörhetné a jelenlegi diktátor nagyapja által megalapított rendszert. Egy esetleges háború pedig még atombomba bevetése nélkül is olyan hatalmas áldozatokkal járna, amely miatt nem éri meg komolyan kikezdeni Észak-Koreát. És bár Phenjan hajlamos a kiszámíthatatlanságra, mivel senkinek nem érdeke a fegyveres konfliktus, a félelmek ellenére nagyon kicsi az esély a háborúra.
