A kormányzat zsarolja az egyházakat. Ez a legjóindulatúbb megközelítése annak, ami vasárnap Hódmezővásárhelyen történt. A templomban, a mise végeztével. Amikor is Németh László atya többek között arról beszélt, hogy a második világháború óta a magyar népnek és a magyar egyházaknak nem volt olyan lehetősége, hogy „ilyen támogatást élvezzen, mint a jelenlegi kormány által amit kap”. Meg hogy „Hódmezővásárhelyen már itt van a pénz a számlán, most kezdjük építeni a kertvárosban a harmadik katolikus templomot”.
A különféle intenzitású vitákban az egyházakat rendre védő katolikusként nem könnyű beszélni a keletkezett károkról, de muszáj, mert innen még van visszaút. A többség talán még nem általánosított, nem azonosította a túlteljesítő plébánost, meg még az ő püspökét sem az egész egyházzal, pláne nem magával a Jóistennel.
Szóval legyünk jóindulatúak, és feltételezzük azt, Németh plébános jót akart, és kénytelen-kelletlen fogadta el csupán, hogy ez a rendszer ilyen. Hogy a fizikai értelemben vett épülésért itt az égiek mellett a földi fővezér, vagy éppen a helyi kiskirály mellett is hitet kell tenni. Vagy ha ezt így tudatosan nem mondta is ki magában, de valahol, esetleg tudat alatt mégiscsak ez motoszkálhatott benne.
Ne vétkeinket nézd, hanem egyházad hitét, és őrizd meg egyházadat szándékod szerint békében!
Jól kell viselkedni, megmondta már ezt a szombathelyi polgármester is, amikor éppen átadta a város új sportlétesítményét. Jól kell viselkedni, ha stadiont akarsz, jól kell viselkedni, ha újabb kilátót, és jól kell viselkedni, ha templomot.
Félrevezető és hamis út azt kifogásolni, hogy az egyházak nagyon sok pénzt kapnak az államtól. Ezért cserébe ugyanis komoly oktatási, szociális, egészségügyi és egy sor más fontos tevékenységet folytatnak, gyakran a világinál magasabb színvonalon, emberségesebben. Aki látta már, mit tesznek például az irgalmasrendiek az egészségügy talán legmostohább területén, az idősgondozásban, később valószínűleg egy fillért sem fog sajnálni tőlük.
És aligha létezik aljasabb tett annál, mint amikor a világi hatalom ezeket az egyházi közösségeket is sarokba akarja szorítani. Amikor a pénzért a szerződésekben foglaltakon túl mást is elvár. Hogy nyíltan vagy burkoltan egyértelművé teszi: bizony ez a pénz lehet több is, meg persze kevesebb is. Ami régen a „tilt” volt, az ma a „nem támogat”.
Jól kell viselkedni. Ugye.
A történelem gyorsan ismétli magát, a helyzet újra drámai. Mintegy másfél évvel ezelőtt az egyik jelentős hazai történelmi egyház püspökének üzenték meg: lehet szabadon nyilatkozgatni a közéletről, lehet interjút adni az ellenzéki sajtónak. De a pályázatokról is ennek megfelelően döntenek majd. Ez az egyházi vezető – egy rendkívül tisztességes, remek ember – komoly erkölcsi dilemma elé került: a szólás és a gondolat szabadsága találta szembe magát a rászorulóknak tervezett szociális intézmény tervével. Többről volt szó, mint egy eszme és egy fizikailag leírható valami ütközéséről, nagyon is emberi tartalmat hordozott a megnevezett beruházás is. Megértettem, hogy a döntése is nagyon emberi volt, a történtek hátterét ismerve nem neheztelhettem azért, hogy az interjú elhalasztását kérte.
Itt tartunk 2016–2017–2018-ban, egy ilyen rendszert, egy ilyen rezsimet, illetve annak a vezérét isteníti még mindig nagyon sok ember. Akik bár szép kalapot öltenek, ha templomba mennek (már ha mennek), de egyetértőn kacagnak, ha az ötös számú párttagkönyv tulajdonosa demens vénembernek vagy marhának nevezi a pápát. Ezek a „hívek” inkább követik még a mocsár fenekére is a nagy vezetőt, mintsem megpróbáljanak végre felfelé tekinteni. Kempis Tamás azt írta, „a teremtmény szeretete ingatag és megbízhatatlan, Jézus szeretete hűséges és állandó. Aki teremtményhez tapad, elesik az esendővel: aki Jézust öleli át, örök támaszt talál.” Nekünk is hinnünk kell abban, hogy a plébános úr és a vele tartók egyszer az örök támaszt választják majd. És akkor nem kell félniük már többé attól, hogy földi hatalom kárt okozhat nekik.
