Feltűnően sűrűn mutatkoznak az utóbbi időben a Fidesz–KDNP politikusai iskolákban, óvodákban, úgy általában gyerekek gyűrűjében. Persze legyinthetnénk most egyet, és megmagyarázhatnánk az egészet azzal, hogy mindez azért történik, mert hivatalosan is beindul az áprilisi országgyűlési választást megelőző kampány. De mégse legyintsünk, hiszen egy korábban is létező, káros és elítélendő jelenségről van szó, amelyet az utóbbi időben sikerült szinte megszokottá tenni. Eddig is voltak, és ne legyünk naivak, lesznek is olyan fanatikus szülők, akik valami érthetetlen motivációtól vezérelve politikusok kezébe adták csecsemőjüket, hogy a miniszterelnök-jelölt úr csókolgassa ugyan már össze azt a kisdedet – lehetőleg persze forgó kamerák és kattogó fényképezőgépek előtt. Az ilyen szituációkban készülő képek persze rendkívül kínosak, így aztán sokszor vissza is ütnek a jelöltre, úgyhogy az angol politológiai szakzsargonban csak „babykissingnek” nevezett húzás Magyarországon szerencsére egyre ritkább.
Ami a mi iskoláinkban és óvodáinkban zajlik, annak egyrészt még nincs neve, másrészt jóval több rétű tevékenység közéleti marketingfogásnál. Első ránézésre érthetetlennek látszik például az egész. Elvégre miért megy el a honvédelmi miniszter egy óvodába? Miért kuporodik le a kisgyerekek közé törökülésben az Alföld kormánypárti kiskirályainak egyike? Miért beszél egy kormánypárti képviselő egy fiataloknak rendezett, a méhnyakrák megelőzésének lehetőségeit ecsetelő rendezvényen arról, hogy „reméljük, jó sokáig” marad Orbán Viktor a miniszterelnök? Miért vezényelnek gyerekeket ki a hóra egy fideszes jelölt tiszteletére?
Mert hát a hatévesek nem szavaznak, ugye. Az pedig aligha valószínű, hogy az kis-, a középső és a nagycsoportos lurkók pajkos mosollyal meséljék majd a választói célcsoportba már inkább illő szüleiknek, hogy milyen jó kis beszédet mondott nekik a migrációról vagy az uniós pályázatokról az öltönyös miniszter bácsi.
Érthetetlenek a látogatások azért is, mert az iskola és az óvoda, vagyis az oktatás egyáltalán nem számít hazai pályának a Fidesz–KDNP számára. Sorra vehetnénk itt a túlbürokratizált Kliket, az életidegen elvek alapján működő, sokszor pártkomisszárokra bízott tankerületeket, a folyamatos és zökkenőmentes krétaellátásért tüntető, kockás inges tanárokat, a fával fűtött iskolákat az északkeleti végeken, a rendre katasztrofálisan sikerülő PISA-teszteket – mind csak azt demonstrálnák, hogy hiába volt rá nyolc évük a kormánypártoknak, ezen a területen sem tudtak semmit kezdeni a megörökölt problémákkal. Jobb ötlet híján úgy fogtak hozzá a munkához, hogy megoldási javaslatként a Kádár-rendszerben megtapasztalt gyakorlathoz, a központosításhoz nyúltak vissza. Annak meg tudjuk, mi lett a vége.
