A korábban mindenhatónak vélt sorosozás állítólagos fideszes letekerésének van egy eddig nem nagyon elemzett vonatkozása is. A migránsokra, Brüsszelre és az agg milliárdosra azért volt szüksége Orbán Viktornak, mert hosszú ideig nem volt masszív itthoni ellenfele, amelyet veszélyesnek láttatva pontosíthatta volna önmaga pozícióját, illetve félelmetesnek minősíthette volna a bármikori választások tétjének súlyát. Az olyan ellenség ráadásul pompás ellenség, amely valójában vagy nem létezik, vagy ha igen, nem úgy. Nincs ezen mit magyarázni: a migránsok nem akarnak idejönni, Brüsszel nem óhajt bennünket elpusztítani – sőt végső soron sikeresen gazdagítja Tiborcz „Elios” István kormányfővőt és a hasonszőrűeket –, és Soros György is hiába pattintaná ki Orbán Viktort a miniszterelnöki székből, hiányoznak hozzá a politikai eszközei. Nincs neki kivel nyernie Magyarországon, azok az erők, amelyeket egykoron a keblén melengetett, részint eltűntek a semmibe, részint az anyjuk sem ismerne rájuk. (Csak hogy ne menjünk messzire a Fidesztől.)
Hódmezővásárhely azonban hirtelen bebizonyította, hogy a fantáziák birodalmának rémalakjait óránként felrajzolni az égre nem annyira hatékony eljárás. Meg azt, hogy az emberek egy jelentős részének elege van a helyi kiskirályságokból és magából a kurzusból is. De még meghatározóbb a harmadik momentum. Márki-Zay Péter friss polgármester független mivoltával együtt is nyilvánvalóvá vált: ha az ellenzéki akaratokat sikerül okosan becsatornázni, az erőt jelenthet, és nem is akármilyet.
Innentől kezdve bár a tét tartalmilag maradhat, ami volt, adja magát, hogy elsősorban az ellenfél, valamint a stílus is korrigáltassék. Az orbánizmus nem tűnik el, csak átalakul újfent. Annyiszor megtette már, hogy most sem fájhat a száznyolcvan fokos fordulat. A képlet mélységesen egyszerű. Miként a miniszterelnök már hétfőn megfogalmazta, az a kérdés, hogy bevándorlóország leszünk-e vagy sem. Ám aki azzá tenné hazánkat, az mostantól nem annyira Soros, mint amennyire a DK-tól a Jobbikig terjedő szivárványkoalíció. Hogy ilyen nincs, nem számít. Hogy senki nem bontaná le a kerítést, még kevésbé számít. Hogy kik ezek a maguk különbözőségében, és mit képviselnek, az számít a legkevésbé. A sulykolás folytatódik, hullanak az égből a központi ukázok. A paródiamédia cikkeiben, a nyilatkozatokban, a közösségi oldalra kirakott bejegyzésekben – akár politikusok, képviselőjelöltek, akár aktivisták követik el, osztják tovább – gyakran betűnyi eltérés sincs. A bolsevik propagandagépezet üzemszerűen működik.
A kommentárok röhejes elemeként került elő ismét, hogy lám, azt hittük, a komcsik örökre eltakarodtak, de nem, a halott felült, bármikor visszajöhetnek ezek mégis. Ez veszélyes! De vajon kik is volnának ezek a komcsik? Az 1977-ben született Szél Bernadett? Az 1978-as évjáratú Vona Gábor? Netán az 1975-ös Karácsony Gergely? Vagy tényleg azt hiszik, hogy a bohóc Gyurcsány Ferenccel bárkire is rá lehet még hozni a frászt 2018-ban?
Régebben, amikor a Fidesz kedvére komcsizgatta az MSZP-t, a baloldali-liberális publicisták előszeretettel emlegették fel, hogy hány egykori MSZMP-s és KISZ-es van az Orbán-univerzum vezető pozícióiban. Ezeket az elmélkedéseket sosem tartottam érvényesnek. A múlt helyett mindig az aktuális szellemiség a meghatározó, amely a cselekedetekben, a tettekben, a maga változásaiban találja meg konkrét formáját. Ma viszont már ott tartunk, hogy ez a Fidesz-szellemiség azzal a jelzővel írható le, amellyel a propagandáját minősítettem az imént. Az eszközpark minden. Ebből adódóan április 8. kérdése egyebek mellett az, hogy olyan komcsikra szavazunk, akik csupán a gátlástalan Fidesz-szótár szerint azok, vagy a bolsi módszerek-technikák tündöklése mellé húzzuk be az ikszet. Nincs mese, igenis a XX. és a XXI. század meccsel egymással, akkor is, ha a XXI.-ről egyelőre nem tudjuk, hogy mit hozhat nekünk. Viszont a XX.-ról tudunk már mindent.
