Pislákoló fények

Amíg a magyarok többsége nem érzi sajátjának az állam pénzét, nem fogunk megszabadulni a T. Istvánhoz hasonló alakoktól.

Most aztán megvannak! – szinte hallani lehetett, ahogy végigmorajlott a maradék, kormánytól még nem függő nyilvánosságon a napokban. Most aztán megvannak, mert az OLAF, általa pedig maga a nagybetűs Brüsszel végre kimondta, hogy T. István, O. Viktor veje és a nemzeti együttműködés rendszerének egyik legellenszenvesebb figurája tényleg csalt, korábbi cége, az Elios Innovatív Zrt. trükkös módokon jutott hozzá a közvilágítás-fejlesztésre szánt EU-s milliárdokhoz. Megvannak, lebuktak, mennek végre a levesbe – örvendeztek sokan. Gyorsan ki kell azonban ábrándítanunk mindenkit: nincsenek meg, nem buknak bele.

Nekünk, akik még közélettel foglalkozunk, persze érdekes a rendszer működését részleteiben feltáró jelentés, annak nyilvánosságra hozott nüanszait érdemes olvasgatni. Egy részét már ismertük a trükköknek, de így, egyben látva az egészet, rácsodálkozhatunk a rendszer kiterjedtségére. Az irányító hatóságtól a 35 önkormányzaton keresztül az Elios vezetőiig nagyon sok ember kellett hozzá, hogy minden gördülékenyen menjen: a megfelelő pályázatokat írják ki, a megfelelő feltételekkel jelenjen meg a közbeszerzési felhívás, ne maradjon versenyben érvényes ellenajánlat, és persze az ellenőrzés során – hivatalosan – senkinek se tűnjön fel a mutyi.

Az a helyzet, hogy így működik a rendszer. Az Elios-ügy csak a jéghegy csúcsa, és csak azért kapott kiemelt figyelmet, mert T. István, O. Viktor veje a főszereplő benne. Ez „a Fidesz legfőbb politikája”: mi korrupciónak hívjuk, maguk az érintettek elitváltásnak, valójában pedig a javak alapvető újraosztása zajlik. Különböző mértékben, de ezt csinálja a rendszer minden szereplője: a polgármester, a fideszes választókerületi elnök, a megyei közgyűlés elnöke, a miniszter, illetve a miniszterelnök barátai és családtagjai is – mind azt lesik, hogyan szakíthatnának ki maguknak még egy darabot az uniós támogatásokból, esetleg egyéb állami jószágokból.

Vannak persze banánhéjak, amelyeken el lehet csúszni. Ez a fránya EU nem billenccsel önti be az 500 eurósokat a kincstárba, hanem mindenféle pályázatokat kell kiírni, elnyerni és közbeszerzéseket lebonyolítani. Persze mindez csak színjáték: legutóbb L. János ismerte be, hogy a pályázat csak merő formalitás, politikai megállapodások dokumentálása. Más kérdés, hogy a világnak azon a felén, ahol még nem az illiberalizmus uralkodik – és ahonnan a pénz érkezik –, ezt csalásnak tekintik. Ezért kell okosba’ megoldani, csakhogy az Elios vezetői nem voltak elég okosak, mert lebuktak. Persze börtöntől nem kell tartaniuk, ennél azért jobban működik a rendszer.

A P. Péter által vezetett ügyészségnek nagy gyakorlata van abban, hogyan szálazza szét az ilyen ügyeket; hogyan nyomozgasson bármilyen érdemi cselekmény nélkül két-három évig, mire mindenki elfelejti; majd hogyan szüntesse meg mondvacsinált indoklással az eljárást. Ezen pedig az OLAF sem segít, mert nem tud vádat emelni a magyar ügyészség helyett. Általában is érdemes elfelejteni az olyan mondatokat, hogy „csináljon már valamit az EU”! Nem fog. Nem arra való. Eszközei sincsenek hozzá, és ami még szomorúbb, valószínűleg nem is akar semmit tenni ezek ellen.

Akkor ki tehetne? Például a magyar választók, akiknek a városában tíz év múlva pislákolni kezd a közvilágítás, mert hiába hazudták be a 100 ezer órás üzemidőt, a led egyszerűen nem bír annyit: nekik egy halom pénzükbe fog kerülni a lámpák cseréje, mert sehol nem lesz akkor már az Elios. Persze ugyanaz a helyzet, mint annak idején a magánnyugdíjpénztárak pénzével vagy a Paks II.-re felvett orosz hitellel: 20 év múlva hiányozni fog az a pénz, de ki gondol ma erre? Amíg a magyarok többsége nem érzi a sajátjának az állam pénzét, megelégszik az „úgyis mindenki lop” jellegű magyarázatokkal, és jobban aggódik a fantommigránsok miatt, addig nem fogunk megszabadulni a T. Istvánhoz hasonló alakoktól.