Orbán Viktor tegnapi évértékelő beszédében – amely műfajt ő honosította meg hazánkban – a közelgő választást ünnepnek nevezte, s nincs okunk fennakadni a magasztos megfogalmazáson. Ellenkezőleg: továbbgondolásra érdemes. Örömteli, hogy szabad és független országként négyévente magunk határozhatunk arról, kik kormányozzanak bennünket, emelkedettebben: a jövőről szőtt melyik vízió megvalósításának adunk esélyt. Ahhoz azonban, hogy a versengő pártrendszerben szükségképpen durva elemeket is tartalmazó kampány után valóban ünnep legyen a választás, néhány feltételnek teljesülnie kellene.
Minden idők legkiegyensúlyozatlanabb választási küzdelmét élhetjük át, szembeszökő az erőforrások és lehetőségek egyenlőtlen elosztása. A helyzet persze részben természetes módon állt elő, azt a bizonyos centrális erőteret maguk a választók hozták létre – hogy mi helyett, azt a hét végén is felidézhettük, amikor például Gyurcsány Ferenc a vallásellenesség mély bugyraiba szállt alá –, ám az utóbbi években a Fidesz a hatalmi lehetőségeivel élve, visszaélve tudatosan kezdte ki a méltányos verseny garanciáit. Ebben a lassan megszilárduló, a demokratikus eljárásokat és parlamentáris kereteket üres díszletté alakító rendszerben értelmezhető a miniszterelnök kampánynyitóként felolvasott beszéde is. Három év folyamatos, tömény és irdatlan közpénzt fölemésztő propaganda-hadjárat kellett ahhoz, hogy Orbán Viktor híveinek kerek történetként mondhassa fel mindazt, amit ő és a kommunikációs agytröszt a létező migrációs kihívás ürügyén kigondolt. Soroshoz, Brüsszelhez új ellenségként az ENSZ is csatlakozott: a világszervezet menekültügyi stratégiájáról szóló vita azért is ideális a miniszterelnöknek, mert a választásig igazából el sem kezdődik, ez a muníció tehát sokáig kitart. A beszédet hallgató hívek egy olyan hőst láttak a színpadon, akinek tehetsége és ambíciója rég kinőtte e kis ország határait, a világ, de minimum Európa jövőjéért, megmaradásáért vív harcot a globális politika színterén. És minél félelmetesebb a falra festett veszély, minél hatalmasabbak és ádázabbak az ellenfelek, a honpolgár annál inkább egy nagy háború kicsiny, de valóságos katonájának érezheti magát. Választás előtti mozgósításnak ideális módszer ez. De kerüljük el a cinizmus csapdáját: a külső határvédelem valóban fontos, a kötelező kvóta észszerűtlen, az afrikai népességrobbanás pedig ketyegő bomba. A miniszterelnök azonban annyi csúsztatással, túlzással adja elő a történetet, hogy az a hitelességet is kikezdi. Nem esett szó például a fű alatt mégiscsak beengedett menedékkérőkről, a kötvénymigránsokról és arról sem, hogy a kerítést a nagyobb ellenzéki pártok sem akarják lebontani. Miközben Orbán Viktor Vona Gábort ütötte az iszlámmal kapcsolatos korábbi szavaiért, a saját iszlámbarát, még az Allah-hitűek törvénykezését is pozitív példának állító szövegeiről nem beszélt. Márpedig a valóság meghamisításával, egyes elemeinek tagadásával operáló kampánystratégia elszenvedői nehezen élik meg ünnepként a választást.
Azokhoz pedig nem volt egyetlen szava sem a kormányfőnek, akik az évtizedek múlva esetleg felénk tartó afrikai tömegek mellett/helyett másért aggódnak. A „magyar modell”, a sikerek emlegetésén túl az oktatás, az egészségügy, a leszakadó térségek, a kivándorlás vagy a már a családját is elérő korrupciós botránysorozat nem fértek fel az orbáni tablóra. Úgy látszik, a Fidesznek a magyarok mindennapi életét érintő ügyekről, a közös jövőnkről hosszú évek óta egyszerűen nincs mondanivalója. Kinyilatkoztatásai közben a pódiumról Orbán Viktor a fél világ mellett magabiztosan kiosztotta a teljes hazai ellenzéket is, reményvesztettek gyülevész hadaként írva le őket. Nem is értem, miért nem vállalja a kampányban velük szemtől szemben, egyenlő feltételekkel a vitát, ahol – ha vannak – a jövőről szóló víziók is megütközhetnének.
Attól lenne csak igazi ünnep a választás!
