Ki veri el a Fideszt?

Egy februári mérés semmit sem mondhat arról, hogy milyen lesz a közhangulat április 8-án.

Felmérések sorát hozza nyilvánosságra mostanában a Közös Ország Mozgalom. Az aktivista Gulyás Márton-féle szerveződés azt vizsgáltatta közvélemény-kutatókkal, hogy egyik-másik körzetben mely ellenzéki jelölteknek lenne leginkább esélyük elintézni a Fidesz embereit az április 8-ai parlamenti választáson. A kezdeményezés lehetséges hasznával és kárával kapcsolatos fenntartásainkat korábban sem voltunk restek megosztani kedves olvasóinkkal, most azonban kénytelenek vagyunk újabb észrevételeket tenni.

Elsősorban azért, mert Hódmezővásárhely minden szóba jöhető szempontból új helyzetet teremtett a komplett színtéren. A korábbi fásultságot érzékelhetően és érthetően váltotta általános bizakodás, ám a politikai építményt, amelyet az ellenzéki-független jelölt sikere felfalazott, a KOM-akció számai ha nem is rombolják le, itt-ott kikezdik valamelyest. Teszik mindezt olyan – korántsem makacs, nagyon is különféleképpen magyarázható – adatok alapján, amelyek áprilisra érvényes relevanciája legalábbis kétséges.

A helyzet ugyanis az, hogy egy-egy februári felmérés – bármennyire korrekt vagy teszem azt pontos – az égvilágon semmit sem mondhat arról, hogy milyen lesz a közhangulat, a választói aktivitás, a preferenciák alakulása másfél-két hónappal később, akár ugyanazon a helyszínen. A kampány azért kampány, mert dinamikája, sodrása, lejtése van, ami alapjaiban rajzolhatja át a megfelelő térképeket. Igen, úgy, ahogy Hódmezővásárhelyen is történt. Bennfentesek kijelentései nyomán ismerhető: a nyilvánosság elől elzárt belső felmérések is a Fidesz emberének sima diadalát vetítették előre a dél-alföldi városban, akit ehhez képest úgy elvert Márki-Zay Péter, mint a kétfenekű dobot.

A fejlemény pontos hatása ma még nem ismeretes, de hogy nemcsak az ellenzéki pártoknak, hanem a Fidesz-világon kívüli szavazóknak is lendületet adott, az kétségtelen. A konstelláció tehát, ami a nyomában előállt, alig emlékeztethet a korábbira. A szürkeség helyét elfoglalták a színek. Ezek után egy hetekkel korábbi kutatás alapján értekezni arról, hogy egy adott körzetben a jobbikosok hány százaléka lenne hajlandó átszavazni a balos jelöltre – vagy fordítva –, abszolút értelmetlen, félrevezető és kártékony.

Főként annak tükrében, hogy a mai magyar ellenzék pártjait és híveiket egyáltalán nem jellemzi szektás attitűd (szemben Orbán Viktor és a Fidesz alaposan átalakult táborának egy részével, illetve Gyurcsány Ferenc DK-elnök legvirgoncabb rajongóival). Ezeknek az embereknek is vannak nézeteik, elveik, morális megfontolásaik, de nyilvánvaló, hogy egyre többen lennének hajlandók arra, hogy a vezérközpontú rezsim buktatása érdekében megkössék a maguk apró kompromisszumát, és taktikusan ikszeljenek a szavazófülkében. Kedvenc pártjukra – de a legesélyesebb egyéni jelöltre. Annál inkább, mert immár épp annyira van okuk protestálni, mint 2010-ben, amikor a Gyurcsány-éra végleges lezárása érdekében ötszázezerrel többen voksoltak a Fideszre – 2,7 millióan –, mint ahányan 2002 óta amúgy szoktak. Nem kétséges: abban a tömegben bőven voltak liberálisok és baloldaliak is.

Most tehát, amikor ismét egyre nagyobbnak érzik a tétet a nemzeti együttműködés rendszerének ketrecében el nem férő választópolgárok milliói – köztük kiábrándult exfideszesekkel és e pillanatban még döntésképtelenekkel, de szavazni okvetlenül óhajtókkal –, egyértelmű az is, hogy a belpolitikai helyzet folyton-folyvást „fokozódik”. Fokozódik és változik. Ami ma igaznak tűnhet, az korántsem biztos, hogy még holnap is az lesz – és akkor a holnaputánról még nem is beszéltünk. Egyvalami biztos mégis: fel kell készülni, el kell menni, ésszel kell dönteni. Felnőtt módjára, taktikusan, felelősségteljesen. Ha úgy tetszik: polgárként.