Főként annak tükrében, hogy a mai magyar ellenzék pártjait és híveiket egyáltalán nem jellemzi szektás attitűd (szemben Orbán Viktor és a Fidesz alaposan átalakult táborának egy részével, illetve Gyurcsány Ferenc DK-elnök legvirgoncabb rajongóival). Ezeknek az embereknek is vannak nézeteik, elveik, morális megfontolásaik, de nyilvánvaló, hogy egyre többen lennének hajlandók arra, hogy a vezérközpontú rezsim buktatása érdekében megkössék a maguk apró kompromisszumát, és taktikusan ikszeljenek a szavazófülkében. Kedvenc pártjukra – de a legesélyesebb egyéni jelöltre. Annál inkább, mert immár épp annyira van okuk protestálni, mint 2010-ben, amikor a Gyurcsány-éra végleges lezárása érdekében ötszázezerrel többen voksoltak a Fideszre – 2,7 millióan –, mint ahányan 2002 óta amúgy szoktak. Nem kétséges: abban a tömegben bőven voltak liberálisok és baloldaliak is.
Most tehát, amikor ismét egyre nagyobbnak érzik a tétet a nemzeti együttműködés rendszerének ketrecében el nem férő választópolgárok milliói – köztük kiábrándult exfideszesekkel és e pillanatban még döntésképtelenekkel, de szavazni okvetlenül óhajtókkal –, egyértelmű az is, hogy a belpolitikai helyzet folyton-folyvást „fokozódik”. Fokozódik és változik. Ami ma igaznak tűnhet, az korántsem biztos, hogy még holnap is az lesz – és akkor a holnaputánról még nem is beszéltünk. Egyvalami biztos mégis: fel kell készülni, el kell menni, ésszel kell dönteni. Felnőtt módjára, taktikusan, felelősségteljesen. Ha úgy tetszik: polgárként.
