Megjegyzendő, hogy az MSZP-nek és posztalakulatainak nincs szükségük választásokra ahhoz, hogy veszekedjenek egymással. Az államtól járó támogatások elosztása igazán olyan téma, amely megért egy acsarkodást. Igaz, a választás előtt már megegyeztek, de azt az osztozkodást a győzelem utánra gondolták, arra sem komolyan A rettentő vereség után az előre megállapított arányok nem lehetnek érvényesek, mert még azt mondanák a népnek, a baloldalnak mindegy, nyer-e, veszít-e, minden marad a régiben. Úgyhogy most azon ölik egymást, hogy a lista 198, vagy 93 jelöltje arányában osszák-e el a támogatást, amiről nekünk azt illene gondolnunk, hogy helyénvaló és demokratikus problémafelvetés, főleg, hogy a liberálisoknak, akiknek létszáma eléri az egy főt, az utóbbi megoldás volna kedvezőbb.
Van ebben az erőlködésben valami szánalmasan „heroikus”, ahogy az önmagukat igazi demokratának minősítő (tehát a jobboldalt kirekesztő) politikai klikkek és társulatok a jövőt megalapozó, termékeny párbeszédnek akarják beállítani egymással folytatott civakodásukat, értékeket kereső és állító disputának a (való igaz, kevéske) koncon való alpári marakodásukat. Igaz, ők azt is megpróbálták már elhitetni az országgal, hogy a 2002 és 2010 közötti nyolc év volt hazánk aranykora. Voltak, akik elhitték; ők azt is elhiszik, hogy a baloldal a megújulás állapotában van.
