Márpedig ez az eset éppen ilyen: saját magunk tapasztaltuk, hogy a gyermekek jól érzik magukat a tanintézetben, szeretnek oda járni, kinyíltak, jobban teljesítenek, mint korábban, barátaik lettek, rajonganak tanáraikért és az egyház ott szolgálatot teljesítő lelkészeiért. És ha a gyerekek ragaszkodnak az iskolához, igénylik a szeretetet, amit ott kapnak, akkor senkinek nincs joga elvenni tőlük. Még a jogvédőknek sem. Az első- és másodfokú bírói döntés után a kicsik vigasztalhatatlanul sírtak, miközben szüleik értetlenül kérdezgették a tanári kart és az egyházi vezetőket, hogyan tovább. De kit érdekelt ez az alapítvány munkatársai közül?
„Nem tudtam, hogy ennyire rafináltnak kell lenni, ha az ember jót akar” – mondta a közelmúltban Kocsis Fülöp, a fenntartó görög katolikus egyház érseke, s hozzátette: hisz abban, hogy idővel megmutatkozik, igazuk van. Egy boldog jövőben az egykor náluk tanulók felnőttként odaállnak melléjük, és tanúsítják, mennyire sokat segített nekik hajdan az iskola. Az lesz a csattanós válasz a jogvédők vádjaira!
