A rendszerváltást követően összezuhant a gazdaság, s azután sem sokat tettünk azért, hogy erősödjön. Sőt, az elmúlt évtized mélyrepülése, az ezzel járó eladósodás végképp sérülékennyé, kiszolgáltatottá tette az országot. Előállhatott a diplomácia bármivel, képviselhettünk mégoly nemes értékeket, Magyarország hangját senki sem hallotta meg. S hiába igyekeztek ezt a hátrányt a szocialista kormányok végletes lojalitással kompenzálni, ezt a sodródást a Nyugat legfeljebb újabb milliárdos hitelekkel „hálálta meg”, az ország pedig egyre inkább eljelentéktelenedett.
Ennek vetett véget négy éve az Orbán-kormány, amely a gazdasági helyzet több-kevesebb sikerrel véghezvitt stabilizálásával az alapokat igyekezett megszilárdítani. A versenyképesség erősítése érdekében most a kormány a külpolitikát is gazdaságközpontúvá áramvonalasítja. Logikus lépésnek látszik ez egy olyan exportorientált ország esetében, mint Magyarország, s illeszkedik a mindinkább a gazdaságra alapozó világtrendbe is. Ez a pragmatikus váltás mindenképpen az érdekek hatékonyabb képviseletével kecsegtet, főképp akkor, ha a fürdővízzel nem öntjük ki a gyereket, s ezzel párhuzamosan kreatívan használjuk a klasszikus diplomácia eszköztárát is.
A mozgástér kiszélesítésének elengedhetetlen feltétele az alapok megerősítése mellett a kellő pragmatizmus, amely elképzelhetetlen az ideológiai koloncok ledobása nélkül, s a kormányzati felelősség láthatóan megerősítette ezt a felismerést a Fideszben is. Erről szólt már a keleti nyitás politikájának a meghirdetése, s ezt szolgálják a mostani szervezeti változások is. Sokan persze nem értik vagy inkább nem akarják érteni ezt a gyakorlatiasságot, amelyet az euroatlanti értékek elárulásaként interpretálnak.
Elfelejtve, hogy az Egyesült Államok még az államadósságát is részben Kínával finanszíroztatja, nem beszélve arról, hogy milyen szoros kapcsolatokat ápol a liberális demokráciától fényévnyire lévő Szaúd-Arábiával. A kapcsolatok egyre nyitottabb építése tehát egyáltalán nem jelenti azt, hogy Magyarország hátat fordítana a nyugati szövetségi rendszernek, még ha a belpolitikai vitákban elhangzó bizonyos kijelentésekből egyesek ezt olvassák is ki. Legfeljebb annyiban van igazuk, hogy nemcsak jónak kell lenni, hanem annak is kell látszani. Egy ilyen fordulat azonban nem érdeke Magyarországnak, mint ahogy nem érdeke az sem, hogy veszni hagyja a keleti nyitásban rejlő lehetőségeket. S bármilyen szomorúan veszik is tudomásul egyesek, a magyar külpolitikát alapvetően az érdekek mozgatják. Mint azokban az országokban, ahonnan a leghangosabban bírálják e pragmatizmust.
Azonban a fent említett tényezők megléte is csak esélyt ad a hatékony külpolitizálásra, amely nem lehet igazán sikeres a nemzeti érdekek markáns, a tényekből és adottságokból, nem pedig a vágyakból kiinduló megjelenítése és ezt a világgal megértetni képes diplomaták nélkül.
Az új vágányokra állított magyar külpolitika első komoly, meglehetősen korán jött erőpróbája az Ukrajna körüli válság, amelyhez Budapest az érdekekből kiindulva, gazdasági szempontból közelít. Így elhibázottnak tartja a szankciókat, s hogy rohamléptekkel távolodik egymástól az Európai Unió és Oroszország. Emiatt a magyar diplomáciának kemény támadásokkal is szembe kell néznie, ám ha ezt a próbát kiállja, azzal nemcsak az ország nyer, de abban a hitben is megerősödhet, hogy jó úton jár.
