Magyarországon számos változtatásról az az érzésünk, hogy a félig átgondolás jegyében, afféle csiki-csuki módszerrel történik, mint a malomjátékban. A kisördög azt súgja, hogy centralizálás ide vagy oda, ha eddig tankerületi központok működtek volna, akkor lehet, hogy valaki kitalálja, mégiscsak legyenek az önkormányzatoknál az oktatási intézmények.
S egyszer majd eljön az ideje a vissza-, majd a vissza-visszaváltoztatásnak. Nem azért, mert a régi jó volt, hanem mert az új még rosszabbnak bizonyult. A formális változtatásra jó példa, hogy az eddigi szakközépiskola most már szakgimnázium lesz, ami fából vaskarika, hiszen a gimnázium lényege, hogy nem szakoktatást ad. Hogy a tetejébe megmarad a szakközépiskola kategória, csak ezentúl szakiskolának nevezik, az már a vicc határát súrolja.
Meg kellene végre állapodni egy struktúra mellett, és azt fokonként tökéletesíteni. És tudni kellene, mikor van helye a bizalomnak, s mikor az ellenőrzésnek. És nem nyúlni ahhoz, ami működik. Csak a szilárd, kikristályosodott keretek adnak lehetőséget fantáziadúsan fölépített órák megtartására. Ha a tanárnak a bizonytalanra kell építenie, abból sok jó nem származhat. A tanárnak nem az a szabadság, ha a bizonytalanság nyílt tengerén evezhet, amerre a szeme lát, hanem ha saját iránytűjét használva pontosan tudja, melyik kikötőbe fog eljutni.
