Négy év elteltével ismét a szavazóurnák elé járulnak ma az amerikai választópolgárok, hogy a januárban a Fehér Házba költöző új elnök személyéről döntsenek. A világ máig legerősebb hatalmának államfőjén túl megméretnek a törvényhozás két házának képviselő- és szenátorjelöltjei is, kormányzóválasztásokra is sor kerül, de egy füst alatt számos kérdést népszavazásra is bocsátanak. A közel két és félszáz éves észak-amerikai demokrácia történetében azonban a mai általános választás nem nevezhető rutinnak. Az elmúlt egy év előválasztási küzdelmeiből, majd a Demokrata és a Republikánus Párt jelöltjeinek ádáz harcából világosan kiderült, hogy a tengerentúlon immár nem mennek úgy a dolgok, mint a „régi szép időkben”. Még az Egyesült Államok legelkötelezettebb hívei, a nyugati demokrácia politikai és morális fölényének szemellenzős recitálói, a tengeren inneni atlantisták sem merik ennek az ellenkezőjét állítani.
A legesleginkább szembetűnő anomáliát az elnökjelöltek személye jelenti. Miután az amerikai berendezkedés két pillére közül a Republikánus Párt képtelen volt igazi saját jelöltet állítani – nem beszélve a nyolc év ellenzéki lét jelentette lehetőségek kihasználásáról –, színeikben egy „piaci rést” megtaláló üzletember, a politikában kívülálló, elefánt a porcelánboltban stílusban fellépő Donald Trump méreti meg magát. Első, második, harmadik ránézésre sem az a fazon, akiből az Egyesült Államokban elnökök szoktak lenni, akikből elnökök lehettek – eddig.
A másik oldalon, a demokratáknál pedig a kívülről-belülről kritikák özöne kísérte washingtoni politikai vízfejet, a privilegizált elitet szimbolizáló személy indul. Hillary Clinton kormányzó-, majd elnökfeleségi, szenátori és külügyminiszteri múltjából nehéz csomagokat cipel magával, amelyekből megjósolható valószínűséggel potyognak ki a „csontvázak”. Úgy is lehet fogalmazni, hogy míg az amerikai választópolgárok körében fortyogó elégedetlenség – amely a társadalom hagyományos többségét alkotó középosztályból a 2008-as pénzügyi válság nyomán kihullott, javarészt fehér népesség segélykiáltása is egyben – a republikánusoknál felszínre bukkant egy botcsinálta opportunista demagóg személyében, addig a demokratáknál a balos Bernie Sanders látványos előválasztási szereplésével megmutatkozott ugyan, de nem tudott áttörést elérni a Clinton klán dominálta begyöpösödött pártelittel szemben.
A társadalomban zajló folyamatok politikai leképeződése mellett az intézményrendszer sem mentes a hibajelenségektől, ami immár a más országok elé példaként állított „fékek és ellensúlyok” működőképességét is megkérdőjelezi. Ennek ékes példái voltak, hogy Hillary Clinton e-mail-botránya és a férjével közös alapítványát övező gyanús ügyletei fényében sem kényszerült bedobni a törülközőt, miközben az illetékes, pártok fölött álló nemzeti intézmény, a Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) bizonytalan táncot lejtett a kampány utolsó napjaiban az igazságszolgáltatás és a politika határmezsgyéjén.
Nem túlzás azt állítani, hogy a 2016-os amerikai elnökválasztás kimenetele, bárki is kerekedjen felül, nem töltheti el reménnyel a világ közvéleményét. Az esélyesebb jelölt, Hillary Clinton a birodalmi jelen, a hegemonista törekvések folytatólagosságát vetíti előre, amely immár nekünk, az Egyesült Államok legszorosabb európai szövetségeseinek is a bőrére megy. S bár Trump kiszólásaiban felvillant a háborúkban megfáradt amerikai közvélemény és a szűkülő erőforrások diktálta szemléletváltás ösztönös igénye, nála egyelőre csak a teljes bizonytalanság a biztos. S azt sem feledhetjük, hogy a 2008-ban szintén kívülállónak számító Barack Obama kezdeti háborúellenessége, multilaterális fellépésre vonatkozó ígéretei – amelyeket megelőlegezett Nobel-békedíjjal is honoráltak – egy új hidegháborúban és minden eddiginél nagyobb közel-keleti káoszban foszlottak semmivé.
