Költők óriásplakáton

Nem kergethetek hiú ábrándokat, hogy a költészet majd most megmutatja, és beköltözik minden kereskedelmi csatorna főműsoridejébe, hogy kiüsse onnan Berki Krisztiánt vagy Hajdú Pétert.

Ezzel jó, ha az olvasó is tisztában van, így talán nem kell magát annyira rosszul éreznie, amikor azzal kezdődik a Magyar Nemzet vezércikke, hogy a tízmillió magyar állampolgárnak elenyésző hányada olvas verseket. Pedig lehet, hogy közben magára ismer, hovatovább megszólítva érzi magát.

De jó, ha a költő is tisztában van azzal, hogy a költészet rétegműfaj. Sok-sok ezer év alatt nem sikerült ezen változtatni, most sem fogunk. Ettől még próbálkozni szabad, sőt kell is. Például úgy, ahogy az egyik legnagyobb magyar könyvkiadó-hálózat teszi: óriásplakáton reklámozza kortárs, fiatal költők arcképeit és versesköteteit – mindezt József Attila születésnapjára, április 11-re, azaz mára időzítve. Mellékvágány kicsit, de valamelyest mégis párhuzamos: néhány évvel ezelőttig nem is igen jelentek meg verseskötetek a költészet napjára, minden kiadó a könyvhétre, könyvfesztiválra tartogatta a köteteket, talán abban bízva, hogy a regények mellé majd kerül véletlenül egy verseskötet is. Aztán ebből az lett, hogy ma már trendi, ha valakinek a költészet napjához időzítve jelenik meg a munkája, amikor közel s távol sehol a regény; a verseskötet nem bízhat hát, csak önmagában. És hála istennek egyre nagyobb az önbizalma. Na de tessék? Óriásplakát?

Menjenek le a Nyugati aluljáróba, és nézzék meg, én ott láttam. Szép, nagy, hihetetlen. És zöld. Néhány évvel ezelőtt, azt hiszem, ez elképzelhetetlen lett volna. Nem is azért, mert egyrészt egyetlen kiadó sem vette túlságosan a fáradságot, az időt és a pénzt, hogy a költőket és versesköteteiket reklámozza, de talán a költők is viszolyogtak volna attól, hogy óriásplakáton mutogassák őket. Egészen egyszerűen azért, mert kultúrsznobok voltak.

A költőknek derogált, hogy a verseskötetüket reklámozni kell. Hiszen ők elvégezték a dolgukat, megírták, amit meg kellett írniuk, aztán csókolom, az jusson el magától a közönséghez, a közönség természetesen szeresse is, és lehetőleg vegyen belőle minél többet. Ennek viszont az lett a vége, hogy a költő örülni kényszerült, ha eladtak háromszáz példányt legújabb remekművéből.

Félreértés ne essék, nem kell senkinek sem sztárköltővé válnia, József Attila sem volt az. Hiszen valakinek az is elég önbizalom-növelő faktor lehet, hogy József Attilát most mégis a magyar irodalom történetének egyik legnagyobbjaként tartjuk számon. Ez is út, bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy a legjobb és legcélravezetőbb. József Attila kivétel, és kivételes minden tekintetben, de lett légyen bármekkora nagyság is, életét követendő példának nem ajánlanám senkinek, kiváltképp nem kezdő költőknek.

Mindenesetre ma a költészet napja van.

Lapunk is igyekszik méltón kezelni ezt az ünnepet, többek között ezért is van ma velünk Babiczky Tibor, Bognár Péter, Dékány Dávid, Hevesi Judit, Horváth László Imre, Kemény Zsófi, Sirokai Mátyás és Zalán Tibor. És akkor játékra hívnám az olvasókat: ha már megszólíttattak, s magukra ismertek, legalább keressék meg ezeket a neveket a lapban.

Jó lesz, ha megjegyzik őket. Lehet, hogy gyermekeiknek majd mesélniük kell róluk, amikor már irodalmat tanulnak.