A kézfogás nagyhatalmak találkozója is. Bármennyire idegenül is hangzik ez a posztmodern közbeszédben. Valós, nagy súllyal bíró autoritások adtak találkozót egymásnak. A moszkvai pátriárka ma vitathatatlanul a legjelentősebb ortodox vezető. Persze nem volt ez mindig így, a moszkvai egyházi székhely tapasztalatlan kisfiú az ősi Bizánchoz vagy Alexandriához képest, ráadásul Kijevből, a Kijevi Rusz meggyengülésével költözött az orosz fővárosba 1325-ben. De hát változnak az idők, Kirill jelenleg Moszkva és egész Oroszország, vagyis durván százmillió hívő pátriárkája, háromszázötven püspök és 35 ezer görögkeleti pap elöljárója. És lévén a legjelentősebb pravoszláv vezető, talán a más patriarchátusok területén élő maradék 200 millió ortodox hívő is felfigyel a kubai eseményre.
A Júdeából hódító útjára indult lelkiség, a Római Birodalom gazdag örökségén, annak romjain szétterebélyesedett kereszténység két évezreden át működőképes modell volt a Mediterráneumnak, Európának. A világ kereszténnyé vált másik részének még ma is az. Hogy rendszerváltásokon túl, szuperhatalmak árnyékában, a transzcendenciától megfosztott multikultúrákban ez a szerepe megkérdőjeleződött, nem vitás. Ezért ha a találkozót csak a régi nézeteltérések kisimítására használta ki a két vezető, súlyosan tévedtek. Ha viszont a jelenre, az itt kopogtató jövőre nézve is keresték a megoldást, akkor még helyén van a nyugati világ.
