A menekültkérdés ezzel együtt nem fekete-fehér. Akkor sem, ha alapvetően egyetérthetünk azzal: Magyarország egyszerűen nem képes külföldi segélykérők tízezrein segíteni. A megoldásnak cizelláltnak és emberinek kell lennie. Fontos, hogy a kormányzat a mostaninál pontosabb érv- és fogalomkészlettel éljen, máskülönben formai kérdésekről szóló viták fogják elvinni az időt. Ügyelni kell arra, hogy az illetékesek ne beszéljenek folyton illegális bevándorlókról, hiszen ez a kifejezés eleve hibás.
Nem fedi azokat a migránsokat, akik Ásotthalom vagy Röszke környékén a rendőrség hálójába akadnak vagy épp magukat adják fel menekültstátus reményében. „Gazdasági menekültek.” Rengetegszer halljuk ezt a kifejezést, csak éppen pontosabban kellene körülírni, mit is jelent. Alighanem követnünk kellene az osztrák példát, és bármilyen kellemetlen, nekünk is nevükön kell neveznünk azokat az országokat, ahonnan menekültstátus reményében elindulni is kár.
Ameddig nem indult meg az áradat, s a politika sem karolta fel az ügyet, keveset foglalkoztunk azzal, ki süti a kenyeret az albán péknél. De még az afgánok is legföljebb a menekülttáborok környékén élőknek, például a bicskeieknek tűntek fel. A felmérésekből tudható, hogy a lakosság bő kétharmada ma már szigorú migránspolitikát akar, így érthető, hogy a kormányzat figyelme is ráirányult a kérdésre, és nemzeti konzultációt indít. Miközben azonban a közéleti vita szükségszerű, nem szabad idegengyűlöletet szítani, de még csak úgy beszélni sem ezekről a szerencsétlenekről, mintha bűnözők lennének. Erre szólít fel minket a keresztényi szeretet és szolidaritás. Meg persze örömteli lenne az is, ha mindannyian nyugodtan szállhatnánk fel a hatosra.
