meccsnapokon a helikopter körözése;
az ereszd el a hajam típusú, sörlocsolós angolszász utcai diszkó Saint-Étienne-ben;
a felismerés, hogy egy izlandi öngól többet ér akárhány olimpiai aranynál;
a lyoni külvárosi gettók, amelyek nincsenek rajta a hivatalos várostérképen;
az angol szurkolók izgatott felhördülése, sőt tombolása, amikor szöglethez jutott a csapatuk (holott a szöglet már rég nem gólhelyzet, a szöglet csak mítosz, egy kiüresedett, jelentés nélküli mozdulatsor, amely a statisztikák szerint gyakorlatilag semmilyen veszélyt nem jelent a kapura);
Leonard Cohen hangja egy lyoni bárban, „dance me to the end of love”;
a „Dunaszerdahely”, „Somorja”, „Felsőszeli”, „Ipolyság”, „Párkány” és „Kaposkelecsény” feliratok a zászlókon (és Dzsudzsák nyilatkozata a kezdőcsapatot alkotó 15 millió magyarról);
találkozás egy régi csallóközi ismerőssel, akit pirotechnikai eszközök birtoklása miatt hátrabilincselt kézzel, rabszállító kocsiban vittek el a rendőrök a stadionból, „ne akard megtudni, milyen a marseille-i fogda az alagsorban!”, mondja utóbb, és mesél a priccsről, a kübliről, a szarral kikent falakról (végül gyorsított eljárásban 15 nap felfüggesztett börtönbüntetéssel és pénzbírsággal megúszta);
G. tényközlése egy arab negyed kellős közepén, éjjel kettőkor, hogy vége, kifogyott a benzin, kyrie eleison;
rekedt, „karcos” hangom a magyar meccsek másnapján;
s hozzá ez az állandó hajnali részegség, mintha néhány centivel a föld fölött járnék;
s olykor, ritkán, a félelem, hogy vajon nem egy kollektív hallucináció kísérleti alanya vagyok-e;
de aztán körbenézek, és látom a mosolyt az arcokon, s akkor már tudom, hogy nem álmodom: tényleg megnyertük az Eb-csoportunkat;
l’amour toujours!
Most pedig: irány Toulouse. Ó, szent Aloisius (Luigi) Scrosoppi, könyörögj érettünk!
Franciaországi napló, I. – Mennyország tourist!
