Azt hiszem, Marseille-ben kezdődött. Vagy korábban? Igazából már ezt sem tudom. Elveszítettem az időérzékemet. Az még előttem van, ahogy vonulunk az Avenue du Pradón a stadion felé. Emlékszem a sátras vándorcigányokra is Marseille külvárosában; az aszfaltozott járdán vertek tábort, a főút mellett.
Emlékszem az elém toppanó lányra is, aki szórólapot osztogatott, „Soirée Musicale”, és úgy nézett ki, mint a fiatal Sophie Marceau. Vagy az még Bordeaux-ban volt? Kezdenek összefolyni a napok.
Egy deliráló futballfüggő feljegyzéseiből.
A sétánnyal kellene kezdenem. A Rhone folyó partjával, ahol – hétköznap délután – fiatalok örültek az életnek; Foucault-t olvasó kordzakós egyetemisták és lezser rasztafárik; fehérek, feketék, tarkák. Cigarettát sodortak, kártyáztak, csókolóztak, vagy csak ültek a fűben, nézték a folyót, és dúdolgattak maguknak.
Meg a futballkiállítás, hát persze! Ahol megtudtam, hogy a focistáknak is van védőszentjük: Aloisius (Luigi) Scrosoppi, áldassék a neve! Az ausztriai Pörtschachban szobrot is állítottak neki, jobbját éppen áldásra emeli, baljában labda; s hogy a futballpálya lényegében szakrális tér, a stadion katedrális, a szurkolótábor pedig a karzati kórus (a metaforán túl: a katalánoknak tényleg van kápolnájuk a Camp Nouban); és viszontláttam John Anthony Westwoodot, ezt a különc portsmouthi antikváriust, aki nem elégedett meg a klubcímeres tetoválásokkal, ezért a Portsmouth Football Club kezdőbetűit belegravíroztatta a fogaiba is.
Mi volt még?
Az óceán Biarritz fölött;
a tangóharmónika hangja Montpellier-ben;
az angol, walesi, ír és északír szurkolók rigmusa minden utcasarkon („don’t take me home, please don’t take me home…”);
Jane Birkin finom arcéle egy lyoni kirakatban;
a koszlott motel recepciósa, akinek hiába magyaráztam, hogy a Booking.com-on foglaltam a szállást, továbbra is egykedvűen meredt maga elé, s valahonnan az indokínai messzeségből kérdezett vissza: mi az a booking?;
a marokkói nők szépsége;
a Földközi-tenger csillogása La Ciotat-ban;
a kétes frissességű osztriga egy névtelen faluban;
meccsnapokon a helikopter körözése;
az ereszd el a hajam típusú, sörlocsolós angolszász utcai diszkó Saint-Étienne-ben;
a felismerés, hogy egy izlandi öngól többet ér akárhány olimpiai aranynál;
a lyoni külvárosi gettók, amelyek nincsenek rajta a hivatalos várostérképen;
az angol szurkolók izgatott felhördülése, sőt tombolása, amikor szöglethez jutott a csapatuk (holott a szöglet már rég nem gólhelyzet, a szöglet csak mítosz, egy kiüresedett, jelentés nélküli mozdulatsor, amely a statisztikák szerint gyakorlatilag semmilyen veszélyt nem jelent a kapura);
Leonard Cohen hangja egy lyoni bárban, „dance me to the end of love”;
a „Dunaszerdahely”, „Somorja”, „Felsőszeli”, „Ipolyság”, „Párkány” és „Kaposkelecsény” feliratok a zászlókon (és Dzsudzsák nyilatkozata a kezdőcsapatot alkotó 15 millió magyarról);
találkozás egy régi csallóközi ismerőssel, akit pirotechnikai eszközök birtoklása miatt hátrabilincselt kézzel, rabszállító kocsiban vittek el a rendőrök a stadionból, „ne akard megtudni, milyen a marseille-i fogda az alagsorban!”, mondja utóbb, és mesél a priccsről, a kübliről, a szarral kikent falakról (végül gyorsított eljárásban 15 nap felfüggesztett börtönbüntetéssel és pénzbírsággal megúszta);
G. tényközlése egy arab negyed kellős közepén, éjjel kettőkor, hogy vége, kifogyott a benzin, kyrie eleison;
rekedt, „karcos” hangom a magyar meccsek másnapján;
s hozzá ez az állandó hajnali részegség, mintha néhány centivel a föld fölött járnék;
s olykor, ritkán, a félelem, hogy vajon nem egy kollektív hallucináció kísérleti alanya vagyok-e;
de aztán körbenézek, és látom a mosolyt az arcokon, s akkor már tudom, hogy nem álmodom: tényleg megnyertük az Eb-csoportunkat;
l’amour toujours!
Most pedig: irány Toulouse. Ó, szent Aloisius (Luigi) Scrosoppi, könyörögj érettünk!
Franciaországi napló, I. – Mennyország tourist!
