A magyar labdarúgás legnagyobb ikonját veszítette el – fogalmazott Kubatov Gábor, az FTC elnöke a klub elnökségi ülését követően az Albert stadionnál. A Fradi üllői úti stadionjára fekete zászlót tűztek ki, és többen mécseseket helyeztek el. A szurkolói csoportok este hat órakor tartanak gyertyagyújtást.
A magyar labdarúgás több ezernyi híve tudja róla, hogy amióta megjelent az 1952-es toborzón, a hátsó kis füvesen, azóta tartozik a Ferencvároshoz; négy bajnoki címet, Vásárvárosok Kupáját nyert vele, 75 válogatottságának csúcsa az 1962-es és az 1966-os világbajnokság, az 1967-es Aranylabda, az Eb-bronz, megszámlálhatatlan gólja közül a németek és az angolok elleni olyan volt, hogy azokról Messi vagy Cristiano Ronaldo egy életen át is hiába ábrándozna.
Ez az adathalmaz azonban még csak a földkerekség egyik valaha volt legkiválóbb középcsatárát írja le. Akiért rajongani nemhogy lehetett, egyenesen kellett, aki az 1960-as évtizedben több ezernyi szürke magyar élet számára jelentette a fényt, akinek a kedvéért még a Mennyből az angyalt is átköltötték Pestről a Fradira, és a rím úgy szólt, máma a Flóri két gólt fog rúgni. Aztán legfeljebb hármat rúgott.
Igazán meghitten szeretni és tisztelni elsősorban mégis Albert Flóriánt, az embert lehetett. Nem a Császárt, akinek pár éve az Üllői úton végre saját palotája van, az Albert-stadion, hanem a közülünk való, hétköznapi lényt, aki hévvel és metróval járt, aki szívesebben ivott meg egy fröccsöt a legegyszerűbb, régi barátaival, mint hogy a derekáig érő, modern hatalmasságokkal és műsztárokkal celebkedett volna, akit elvétve tudtam megelőzni a köszönésben, és aki mindig azzal búcsúzott, puszilom a családodat.
Ahhoz, hogy napnál világosabbá váljon, ki is ő a nemzetközi futballtörténelemben, ki kellett mozdulnia megszokott közegéből. Amikor az 1990-es évek Fradijával Európát járta, Portótól Athénig minden reptéren ugyanaz a kép ismétlődött: a fotósok, operatőrök átrohannak az aktuális csapaton, és leborulnak a leghátul baktató Császár előtt. Az Üllői úti angol megszállás során is a klubház egyik márványtablója értette meg a brit gyarmatosítókkal, hova érkeztek; hitetlenkedve rázták a fejüket a tényen, hogy Magyarországnak valaha akadt aranylabdása, hát még, amikor megtudták, hogy az az ősz öregúr az, aki minden nap tiszteletét teszi a róla elnevezett stadionban, és fanyar derűvel fogadja, hogy csak a mellékbejáraton, a mosókonyhán át közlekedhet. Nem baj, legalább mindenki tiszta lábbal jöhet csak be – vonta meg a vállát, és már túl is lépett az egészen.
Szeptember 15-én ünnepelte a hetvenedik születésnapját, amikor ebből az alkalomból interjút kértem tőle, és megemlítettem, hogy a beszélgetés szeptember 12-én jelenik meg, azt felelte: három nappal korábban, azt meg is kell érni? Nem úgy tűnt, hogy viccnek szánja, és másfél hónappal később már valóban nincs közöttünk. Azaz dehogy nincs, mostantól lesz közöttünk igazán. Hiszen ha egy egykor létezett hatalmas (futball)birodalom első és utolsó, egyetlen császára távozik a földi halandók sorából, onnantól csak az örökkévalósággal mérhető.
