A magyar labdarúgás legnagyobb ikonját veszítette el – fogalmazott Kubatov Gábor, az FTC elnöke a klub elnökségi ülését követően az Albert stadionnál. A Fradi üllői úti stadionjára fekete zászlót tűztek ki, és többen mécseseket helyeztek el. A szurkolói csoportok este hat órakor tartanak gyertyagyújtást.
A magyar labdarúgás több ezernyi híve tudja róla, hogy amióta megjelent az 1952-es toborzón, a hátsó kis füvesen, azóta tartozik a Ferencvároshoz; négy bajnoki címet, Vásárvárosok Kupáját nyert vele, 75 válogatottságának csúcsa az 1962-es és az 1966-os világbajnokság, az 1967-es Aranylabda, az Eb-bronz, megszámlálhatatlan gólja közül a németek és az angolok elleni olyan volt, hogy azokról Messi vagy Cristiano Ronaldo egy életen át is hiába ábrándozna.
Ez az adathalmaz azonban még csak a földkerekség egyik valaha volt legkiválóbb középcsatárát írja le. Akiért rajongani nemhogy lehetett, egyenesen kellett, aki az 1960-as évtizedben több ezernyi szürke magyar élet számára jelentette a fényt, akinek a kedvéért még a Mennyből az angyalt is átköltötték Pestről a Fradira, és a rím úgy szólt, máma a Flóri két gólt fog rúgni. Aztán legfeljebb hármat rúgott.
Igazán meghitten szeretni és tisztelni elsősorban mégis Albert Flóriánt, az embert lehetett. Nem a Császárt, akinek pár éve az Üllői úton végre saját palotája van, az Albert-stadion, hanem a közülünk való, hétköznapi lényt, aki hévvel és metróval járt, aki szívesebben ivott meg egy fröccsöt a legegyszerűbb, régi barátaival, mint hogy a derekáig érő, modern hatalmasságokkal és műsztárokkal celebkedett volna, akit elvétve tudtam megelőzni a köszönésben, és aki mindig azzal búcsúzott, puszilom a családodat.
Ahhoz, hogy napnál világosabbá váljon, ki is ő a nemzetközi futballtörténelemben, ki kellett mozdulnia megszokott közegéből. Amikor az 1990-es évek Fradijával Európát járta, Portótól Athénig minden reptéren ugyanaz a kép ismétlődött: a fotósok, operatőrök átrohannak az aktuális csapaton, és leborulnak a leghátul baktató Császár előtt. Az Üllői úti angol megszállás során is a klubház egyik márványtablója értette meg a brit gyarmatosítókkal, hova érkeztek; hitetlenkedve rázták a fejüket a tényen, hogy Magyarországnak valaha akadt aranylabdása, hát még, amikor megtudták, hogy az az ősz öregúr az, aki minden nap tiszteletét teszi a róla elnevezett stadionban, és fanyar derűvel fogadja, hogy csak a mellékbejáraton, a mosókonyhán át közlekedhet. Nem baj, legalább mindenki tiszta lábbal jöhet csak be – vonta meg a vállát, és már túl is lépett az egészen.
