Ma van hatvan esztendeje, hogy Budapesten megszületett a huszadik századi magyar próza egyik legendás alkotója, Hajnóczy Péter, aki életének rövid harminckilenc éve alatt olyan életművel gyarapította prózairodalmunkat, amelyet csak mostanság kezdenek valódi jelentőségéhez méltóan kezelni. Ugyanis Hajnóczyt halála után sem kedvelte túlságosan a „hivatalos irodalom”. Bár már 1982-ben, az elhunytát követő évben megjelentek összegyűjtött művei – kissé megcenzúrázva, kissé megrostálva, a szocialista irodalompolitika elvárásai szerint –, újabb évtizedet kellett várni az immáron teljesnek tekinthető életműkiadásra.
Hajnóczy mellőzöttségének több oka is lehet. Személyes kapcsolatrendszerektől, alá- és fölérendeltségi viszonyoktól átszőtt irodalmi életünkben már a hetvenes években is hátránnyal indult az, aki nem értett a mosolydiplomáciához, és Hajnóczy ez utóbbiak közé tartozott. Másrészt irodalmunk nem szívelheti a legendákat, Hajnóczyból pedig már életében legenda vált, amihez maga is tevékenyen hozzájárult: ő kezdte azt híresztelni magáról, hogy a Martinovics-összeesküvést követően kivégzett Hajnóczy Józsefnek a leszármazottja, és ez nem volt igaz. Mindemellett az író, mint egyik kötetének fülszövegében felsorolja, dolgozott szénrakodóként, kabinosként, segédmunkásként és kazánfűtőként is, ami ismét csak hozzájárult a Hajnóczy-legenda kialakulásához.
Ám a legendák előbb-utóbb megkopnak, mígnem valóban csak az életmű alapján ítéltetik meg az író. Hajnóczy elismertségének nemhogy ártana ez a „legendátlanítás”, hanem talán még jót is tesz neki, hogy lassanként valóban csak az írások színvonala alapján értékelik életművét. Hajnóczy Péter ugyanis igen tevékeny részese volt a hetvenes-nyolcvanas évek magyar „prózaerjedésének”, ráadásul úgy vett részt a nagy megújításban, hogy írásművészete legalább három-négy különböző időszakra korszakolható, melyek mindegyikében egészen eltérő módon alkotott meg összetéveszthetetlenül csak rá jellemző műveket. (Tegyük hozzá: a posztmodern dogmák önjelölt apostolai emiatt is marasztalják el néha, mint „még nem posztmodern” alkotót – bármit is jelentsen ez.) Már az első könyv, A fűtő is azt bizonyította, hogy írója a legkülönfélébb hangfekvésekben képes játszani a próza hangszerén: a kötetben egymás mellé kerül az elvonóintézetben játszódó novellák realista tömörsége az állatmesék parabolisztikusságával, valamint a remekbe szabott címadó novellával, amely Kleist Kolhaas Mihály történetét helyezi át a szocializmus környezetébe. A fűtőt három további kötet követte: az M című gyűjteményében A véradó című novellával, amely egy, a Márquez-regényekbe illő történetet jelenít meg a szocializmus lélekölő, bürokratikus kliséi között, vagy a Jézus menyasszonya című kisregény, a maga nyomasztó, fordított megváltástörténetével, végül az életpálya utolsó szakaszának egy-két oldalnyi terjedelmű, költői sűrűségű szürrealista novellái, valamint a főműként számon tartott, részben önéletrajzi ihletésű kisregény, A halál kilovagolt Perzsiából, amely furfangos tér-idő váltásaival, kidolgozott motívumrendszerével, értékütköztetéseivel a magyar kisregényirodalom egyik legkiemelkedőbb darabja. S bár sokak szerint „túl dísztelen” és „egyszerű” Hajnóczy Péter írásainak nyelvezete, a jövő nemzedékei minden bizonnyal érzékletesebb képet kapnak majd a hetvenes évek Magyarországáról e puskapor-szárazságú, mégis drámai erejű mondatokból, mint bármelyik történelemkönyvből.
Hajnóczy Péter ma volna hatvanesztendős. Huszonegy éve halott.
