Látni, élni és fényképezni

Látni és élni – Kondor Bélától, a huszadik századi magyar művészet mára már klasszikussá vált alkotójától kölcsönzi életműalbuma címét Molnár Edit fotóművész. A műben közölt képsor előtt megismétli, immár kissé bővebben az idézetet: „Látni és élni, gyorsan és kissé vígan.” Már amennyire lehetett akkoriban, tehetjük hozzá, hiszen a művész és a fotográfus abban a korszakban indult, amikor megkezdődött ugyan az enyhülés, a „keresztút elé állított idő” koordinátáit azonban – ahogyan az album utószavának írója, Dávid Katalin művészettörténész fogalmaz – egyfelől a levert forradalom közeli emléke határozta meg, másfelől valóban az a látni, tenni, élni, alkotni akarás, amely oly sok akkor élt magyar alkotó pályájában, műveiben megmutatkozik.
Természetesen a Kondor Bélát ábrázoló képsor indítja az összeállítást, majd újabb képzőművészek, írók és zenészek, előadóművészek és névtelen embertársaink tűnnek fel a fényképeken. Nem egy képet az idő múlása mára olyan tömörré, emblematikus erejűvé formált, hogy szinte általa azonosítunk egy-egy alkotót. Néhány évvel ezelőtt a Vigadó Galériában láthattuk a több mint negyven év munkájából válogatott anyagot, azután Tihanyban Illyés Gyula és kora címmel láthattunk tőle újabb válogatást. A mostani album jelentősen megnövelt anyaga a korábbi alkalmakkal szemben nemcsak számszerű növekedést jelent, hanem azt is megmutatja, hogyan illeszkedtek egymás mellé a fotográfus számára fontos értékek. Szereplői közül néhányan, ha más tájon élnek, akár világsztárok is lehettek volna – az ő arcukon éppen úgy az emberi vonásokat kereste, ahogyan meg tudta mutatni az értéket a magyar vidék névtelen lakóinál is.
Molnár Edit 1957-től „számítja magát” fotósnak. A pályát sportriporterként kezdte, a kortárs művészettel, irodalommal akkor jegyezte el magát, amikor MTI-fotósként a híres 1957-es Tavaszi Tárlatot fényképezte, ahol olyan dolgokat látott, amilyeneket nyilvánosan látni addig – s a kultúrpolitika ellentámadása miatt később néhány évig újra – nem lehetett. Onnan ment el Kondor Bélához, akiről azt hitte: sértett öregúr. Becsöngetett, s egy nála alig idősebb, világos szőke, kék szemű, Krisztus-sarus ember nyitott ajtót, a művész, akit az album első ciklusában közölt képeken láthatunk. A képsor végén a gyász képei, amint az elárvult műteremből kiviszik az 1972 decemberében elhunyt művész földi maradványait.
Kondor Béla révén jó néhány más jeles képzőművészt, irodalmárt, építészt is megismert, megörökített Molnár Edit, maga is része lett a mára fogalommá vált Quint presszó különös világának. Kondor zenészekkel is jóban volt, Kurtág Györggyel például. Írókra főleg Bodnár György, Czine Mihály hívta fel a figyelmét. Kós Károlyhoz is Czine küldte, Lyka Károlyhoz a művészettörténész Németh Lajos. Vértes Marcell emlékkiállításának megnyitóján lefotózta a karszékben ülő idős urat – Hatvany Lajost. Bejutott Füst Milánhoz, Tersánszkyhoz. Illyés Gyuláról – könyve egyik főszereplőjéről – 1962-ben készítette első képeit, a hatvanadik születésnapján, amikor nem nyüzsögtek még körülötte a fotósok.
Az első zenei témájú képeket 1958-ban Arthur Rubinsteinről készítette, azután jöttek a Stokovszkij, Sztravinszkij, Richter, a fiatal Abbado fellépéseit megörökítő képek, s persze a magyarokat, elsősorban Kodály Zoltánt ábrázoló felvételek. De erősebben kötődött a költészethez. Illyés Gyula mellett közel állt hozzá Nagy László, Pilinszky, akihez inkább Kondor halála után került közel. Fotózta Csoórit és Kányádi Sándort, Szabó Magdát és Bálint Endrét, Anna Margitot és az ifjú Kocsis Zoltánt.
„Látni és élni” tanult a kiváló alkotóktól a fotóművész, s közben elkészítette a maga szellemi tablóját, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveiben „a kor”-ról, amelynek kiemelkedő tehetségű írói, képzőművészei, zenészei szinte kivétel nélkül megjelennek Molnár Edit képein. Azokon a felvételeken, amelyek közül nem egy olyan sajátos, erőteljes ábrázolás, hogy az adott alkotó nevének említésekor ez – és nem másik – a kép jelenik meg előttünk. Például Weöres Sándor, amint a fűben üldögél egy gyümölccsel telt kosár mögött, Tersánszky Józsi Jenő felemelt karokkal az asztalnál, Kassák szigorú tekintettel a geometrikus formák előtt, Németh László, akinek arcán az a belső derű jelenik meg, amely nélkül aligha volt megélhető az a bizonyos kor – ahogyan a Kondor-idézet utolsó szava mondja.