Színészdinasztia gyermekeként látta meg a napvilágot, nagyapja már a tízes években filmet forgatott.
– Színész- és filmesdinasztia sarjaként. Apai nagyapám 1890-ben született. Első filmjét 1911–12-ben készítette. Apám is, majd én is folytattuk a hagyományt. A családom száz éve a celluloid rabja. A filmezés hajnalán mindenki mindennel foglalkozott. Én sem csak mint filmszínész dolgoztam a filmiparban, hanem rendezőként, asszisztensként és producerként is.
– Egy gyerekkori álom vált valóra?
– Egyáltalán nem. Orvos akartam lenni, bár a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy nem vagyok tudós típus. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy színházi és filmes rendezőasszisztens vagyok. Kiváló iskola volt ez. Sokat dolgoztam Ingmar Bergman elsőasszisztenseként. A rendezők egy idő után – valamilyen furcsa ötlettől vezérelve – szinte rendszeresen „feltaszigáltak” a színpadra, és velem játszatták elő a színészeknek, mit kell csinálniuk és hogyan. A dolognak az lett a vége, hogy fent ragadtam a deszkákon. Először kis szerepeket kaptam, majd jöttek a nagyobb feladatok, végül a főszerepek.
– Ha a nagyapja és az édesapja sikereit, eredményeit összeveti saját sikereivel, kit hozna ki győztesnek?
– Azt hiszem, döntetlent hirdetnék. Nagyapám az 1910-es évek elején Berlinben dolgozott, és az akadémia tagja volt. Az ő filmjeit már elfelejtették, de az tény, hogy az egyik legsikeresebb művészként ott volt a filmgyártás bölcsőjénél. Többször hívták Hollywoodba, de ő köszönte, nem kért belőle. Apám sok forgatókönyvet írt, rengeteg filmben játszott, negyven nagy játékfilmet rendezett. Egy időben kezdett Ingmar Bergmannal, mindketten 1950-ben kerültek állandó állományba a svéd filmipari vállalathoz mint rendezők. Nem sokkal később, szinte még sihederként én is bejutottam a céghez, mivel boldogan igent mondtam Ingmar Bergmannak, aki felkért, hogy legyek az asszisztense. De ez már régen volt.
– Ma melyik színház tagja?
– Két-három éve egyiknek sem. Nincs rá időm. Rengeteget olvasok, végre szabadon élhetek, fejleszthetem magam. Francia nyelvtudásomat csiszolom. Úgy érzem, ez tesz boldoggá. Élvezem, ahogy nő, tágul a világ. Az elmúlt fél évszázad alatt letettem annyit a közösség elé, hogy a hátralévő tíz-tizenöt évben megérdemlem a nyugalmat, a szabadságot. Van egy csodálatos feleségem, Mai-Louis Ekman, aki kiváló filmeket készített, remek festőművész, és a képzőművészeti főiskola rektora. Most már nem kell állandóan egyeztetni az időnket, hogy futólag láthassuk egymást. Két éve vele voltam Budapesten is, kiállítása volt a Nemzeti Galériában. Nagyon szeretem az önök fővárosát. Hát lehet nem szeretni és nem tisztelni azt a várost, amelyben a népességhez képest a világon a legtöbb színház van? Nekem Budapest olyan, mint egy szegény London, de mivel én utálom a kivagyi csillogást, a gazdagság fölösleges sallangjait, a „szegény” jelzőt pozitív előjelűként használom… Én akárhova mentem Budapesten, lett légyen az kiskocsma vagy múzeum, csak szimpatikus, nyíltszívű emberekkel akadtam össze. Nagyon tetszett a Filmmúzeum, vagy az, ahogy a régi ipari épületekből színházat varázsolnak. Kár, hogy ez nálunk lehetetlen. Stockholmban gyakorlatilag lehetetlen új színházat létesíteni, mert minden épület foglalt vagy méregdrága. Az ipari épületek vagy a raktárépületek átalakításába kár belekezdeni, mert egészen biztos, hogy a bürokraták, a hivatalok és a hatóságok beleköpnek a levesbe. Nyilvánvaló, hogy e mögött a színházműködtető elit és annak érdekszövevénye áll, akik féltik a privilégiumaikat. Így aztán a színészek és a rendezők hoppon maradnak. Gondoljon csak bele: Svédországban összesen kilencezer regisztrált színész van, s közülük csak ezerötszáznak van szerződése.
– Ön is a jelöltek között volt az idei Guldbagge filmfesztiválon, de végül más kapta meg az aranybogarat. Nem esett rosszul?
– Dehogyis! Maga a jelölés is az elismerést jelzi. Gondoljon bele: egy év teljes filmterméséből kell kiválasztani három színészi teljesítményt. A többi már csak reklám, szakmai hírverés kérdése.
– Számomra nagyon szimpatikus a fesztivál Hollywood-ellenes stílusa, hangulata.
– Mi negyven évvel ezelőtt úgy kezdtük el, hogy játszunk egy jót, együtt van a szakma, jót szórakozunk, miközben megcsipkedjük Uncle Sam ülepét azzal, hogy kizárólag művészfilmeket veszünk figyelembe. A többi megy a levesbe. Ebből a játékból Európa egyik legigényesebb filmfesztiválja lett.
– Lát valamilyen különbséget a színház és a film hajdani és mai társadalmi szerepe közt?
– Csak azt látok. Régen a színház és a film a politika meghatározó eleme volt, fontos tényező a társadalmi szemlélet kialakításában. Ma nem az. A művészi igényű filmgyártás folytonos pénzzavarai, valamint az érdeklődés manipulált csökkenése oda vezetett, hogy a színház, a művészfilmek megtekintése egy jómódúbb társadalmi réteg monopóliuma lett. Az állami közszolgálati tévécsatornák késhegyre menő harcot folytatnak a kereskedelmi adókkal.
– Mit szól ahhoz, hogy az idei amerikai favorit A Gyűrűk Ura esedékes folytatása?
– Egészségükre! Nekem elég volt az elsőt megnéznem, hogy elegem legyen belőle…
– És a Big Brother?
– Sose láttam. Olyan remek tévécsatornák vannak, és olyan rövid az élet…
– Milyen világban élünk? Milyen lesz a jövőnk?
– Régi szocialista érzelmű ember vagyok. Éppen ezért egyre kellemetlenebbül érzem magam, hiszen azt kellene látnom, hogy minden jobban megy, mint régen, ehelyett épp az ellenkezője igaz. A társadalmi szolidaritás az egyetlen, ami még él valahogy, de a mozgatómotor, az általános jólétbe vetett rendületlen hit eltűnt, mintha soha nem lett volna. Pedig Erlander és Palme idejében megvalósult a svéd népotthon álma. Mindenkinek volt munkája, lakása, élelme, és minden család elutazhatott nyaralni évente kétszer külföldre. Az egész világ bennünket csodált. És mi azt hittük, ez még csak jobb lehet, hiszen így logikus. Ez az állam célja. Mégsem lett így. Lassan, fokozatosan eltűntek a rendszert mozgató és fenntartó elemek. És végül eltűnt maga a pénz is. Nemcsak itt Svédországban, hanem az egész világon. Csak buborékmilliárdok röpködnek a fejünk fölött, csak amolyan elméleti pénzek, amelyek valójában nincsenek is, és mégis újabb milliárdokat szülnek, hogy aztán ezek a pénzek is nyomtalanul tűnjenek el. Valami nagyon nagy disznóság történik itt, és mi még csak nem is sejtjük, micsoda. Régen egyszerű volt az élet. Tudtuk, ki az ellenség: a kapitalista. Ma már csak adóterhekkel küzdő, a közért nagyon is sokat tevő és áldozó munkaadókat látok magam körül, akiknek talán jobban fő a fejük, mint nekünk, kisembereknek. Nincs és nem is lehet semmi bajom velük. Kik tehát azok, és hol vannak, akik a nyolcadik bőrt is lenyúzzák a világról? Hiába is keressük őket távol, messze vagy magunk között, nincsenek. Nyomuk veszett. Csak a garázdálkodásukat érezzük. A jövőt illetően pesszimista vagyok. Már csak a családomnak és a könyveimnek élek.
– A Picasso-film befejező képsorai legendai homályba borítják a nagy festő elmenetelét. Lehetséges, hogy Picasso él?
– Hát hogyne élne! Nézzen rám! Úgy nézek én ki, mint aki már elpatkolt? Látja? Nemhiába adtuk azt az alcímet a filmnek, hogy Százegy szeretetteli hazugság Picassóról. Naná, hogy él! És immár örökkön csintalankodik.
Picasso kalandjai
Az 1978-as svéd vígjáték, Tage Danielsson és Hans Alfredson első filmje fő szerepeit Gösta Ekman, Hans Alfredson, Margaretha Krook, Lena Olin és Bernard Cribbins játszotta. A korabeli kritikusokat megbotránkoztató kultuszfilm gerincét Picasso életének mérföldkövei adják: Pablo már gyermekkorában grande tehetségnek tűnik, szülei Madridba küldik, hogy tanulja az el artét. Párizsban szegényes körülmények között élő festő lesz, majd egy napon felfedezi őt egy amerikai milliomos, így Picasso is egyre többet keres. Megismerkedik az 1920-as évek művészeivel és hírességeivel, olyanokkal, mint Gertrude Stein, Ingrid Svensson-Guggenheim, Apollinaire. A helyzet- és jellemkomikumok kifogyhatatlan áradatát színesítik a felejthetetlen és megunhatatlan párbeszédek. A film szubjektív és szatirikus korkép a századelőről, az electricité modernité tipikus esete.
