„Egy virágzó bodzabokor illata. Pipacsos mezőn kanyargó dűlőút. A bükkös templomi homályából kakukk szól. Elhullott állatok hófehér csontjai az avarban. Odébb egy hegy, kirabolva, megsebezve. Régen volt arcok a forrás mozdulatlan víztükrén. A völgyben harang szól. Aztán a felhők, a felhők. Helyben vagyunk. A Börzsöny az ország legnagyobb összefüggő lakatlan területe. Ami azt is jelenti, hogy itt él a legtöbb tündér. Ének, gitár, furulya, kanna, cin, hangszőnyeg. A hóesés mint hangszer. Börzsönyizene. Zenebörzsöny.” Ilyen költői zenekari bemutatkozás után nehéz a dolga a recenzensnek. Illetve mégsem: a Bajdázó zenéje ugyanis tényleg elvarázsolta. A Dunakanyarban élő, a bukolikus tájból ihletet merítő zenekar különleges lemezt készített, amely tradicionális gyökerekből táplálkozik, miközben magába szívott igencsak mai irányzatokat is. A Bajdázó kortárs népzene, amely folkos alapokra épülve elektronikus hangzásokkal bővíti megszólalását.
A „csak tiszta forrásból” hívei megnyugodhatnak: nem lakossági diszkó-folkról van szó, hanem amolyan népi ambientről, amelyben az önbemutatásukban felsorolt hatásokat öntik hangokba. A Bajdázót hallgatva eszünkbe juthat Cseh Tamás, az amerikai poszt-rock és a folkotronica is. De leginkább a Dunakanyar és a Börzsöny jelenik meg előttünk – nem tudjuk, mi van a levegőben, de a kortárs, előremutató popzenében egyre inkább a természet iránti rajongás válik a legfontosabb témává: így van ez a progresszív könnyűzene zászlóshajói, a Radiohead és Björk idei lemezei esetében, és a lokális természet ihleti a Bajdázót is.
A Gugyella Zoltán (ének, basszus, looper), Győrffy Ákos (ritmus, effekt) és Mile Zsigmond (ének, gitár) által alkotott trió nagylemezének nem a változatosság az erénye: éppen ellenkezőleg, az első perctől az utolsóig ugyanazt az érzésvilágot bontogatják hosszúra nyúlt dalaikban. A lemezt nyitó, annak címet adó Lekapcsolom a villanyt a fejemben rögtön megadja az album alaphangulatát: visszafogottan csilingelő gitározás, szöszmötölő ütemek, a háttérben végig hallható, elektronikus, s mégis organikusnak tűnő mormogás fölött szól a népies ének. Máris egy börzsönyi kulcsosházba képzeljük magunkat, jó messze a várostól, a világválság hírdömpingjétől, de kellően közel mindenhez, ami igaz.
A Bajdázó olyan sorokkal vesz le a lábairól, mint „Ha a világ botránkozik énrajtam, akkor tudom, jófele visz az utam”, vagy: „elhagyni a csónakot a tengerért”. Az Engem úgy veszel körül egy hipnotikus, repetitív alapokra épülő szerelmi vallomás; a Madárral egy természeti hangokkal játszadozó instrumentális etűd; a Tenyértérkép sötét dzsesszbe oltott utazás országunk és önmagunk körül; míg az Árkádiai Kör egy zajos szünetjel az album derekánál. Ezután egy lebegősebb tétellel oldják fel a hangulatot: a Szikra egy örömteli sóhaj egy napsütéses téli nap láttán. A Reá bízom magamat (Rákóczi imája) végül újra egy sötét, de mégis reményt keltő óda, egy valódi ima a Teremtőhöz: a „reá bízom magamat” spirituális töltetű sorának recitálásával zárul ez a különös, magába szippantó felvételcsokor. A börzsönyizene megszületett, reméljük, hallunk még felőle.
(Bajdázó együttes: Lekapcsolom a villanyt a fejemben, 2011)
