Izgalmak és meglepetések az Aranyrajzszögön

Az Aranyrajzszög tervezőgrafikai seregszemléjén kiderült: a hazai szakma európai színvonalon alkot. Ugyanakkor inkább átveszik, semmint diktálják a divatot a magyarok. Az idei díjazott a lengyel Ducki Krzysztof.

Az idén különösen nagyszabásúra tervezett – Liszt-emlékévhez kapcsolódó – Zene szemeimnek elnevezésű pályázat műveit, és az idei díjazott, Ducki Krzysztof kamarakiállítását az emeleten befogadó tárlat megnyitóján szinte mozdulni sem lehetett. Az egykori Erzsébet téri buszpályaudvar zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, ami nem is csoda, hisz a kreatív szakma legerősebb bástyája a grafikusoké. Évente több mint száz fiatal kezd bele a vizuális dizájn művelésébe, amely évről évre újabb iskolákkal és műfajokkal bővül. A technikai robbanás a tervezőgrafika területén váltotta leginkább valóra a modernizmus álmát az „alanyi művészről”. Elvégre valóban „bárki lehet művész”, aki ismeri az Adobe termékcsaládot, és van benne affinitás ahhoz, hogy ötleteit több munkaóra révén valóra is váltsa.

Ezért is különösen izgalmas élmény az évente megrendezett Aranyrajzszög, hisz évről évre garantáltan láthatunk valakit, akit korábban nem, valamit, amit még addig sohasem. Ahogy a szakma, úgy a felvonultatott ötletek, trendek, és a megvalósítás módjai is folyton változnak. Az idei évben a Zene Szemeimnek kiállított darabjai közt ugyanúgy megtalálhatjuk a Budapesti Kommunikációs Főiskola alig pár éves múlttal rendelkező művészeti intézetének fiatal diákját, mint a nagy múltú Képzőművészeti és az Iparművészeti Egyetem (elnézést: MOME) hallgatóinak, diplomásainak pályaműveit. A pályázati élet virul, a szakma pedig valóban olyan színvonalon alkot, hogy méltán büszkék lehetünk arra az európai mércével mérhető magyar grafikára. Az összehasonlítás azonban már kevés: pár éve keressük egyéni ízeit, markáns identitását, azt, hogy miben különbözik az angol, német vagy francia grafika tendenciáitól. Ezt talán még nem láthatjuk. Ma még mindig inkább átveszi, semmint diktálja a divatot a magyar szakma, és ez különösen szembeötlő, amikor a lengyel grafika egyszemélyes „ötödik hadoszlopa”, Ducki Krzysztof az Aranyrajzszög díjazottja. Ducki Varsóban diplomázott, s mint érett és elismert alkotó került hazánkba.

Már egész dinasztiát alapított Magyarországon, fia, Tomek is a vizuális dizájn területén dolgozik, bár az ő képei már mozognak. Minden ízében, mozdulatában, gesztusában ott van lengyelsége. Az a képzőművészet és tervezőgrafika határán egyensúlyozó felismerhető stílus, amit bármelyik krakkói kirándulás alkalmával szinte a levegőben érzünk. A lengyel grafika mindig irigységgel töltött el minket, magyarokat, és ezt még az sem ellensúlyozza, hogy Londonban, a Tate Modern állandó kiállításán Orosz István plakátja osztozik Boccioni szobrával egy termen, s nem lengyel művész alkotása. A lengyelek ugyanis már a húszas évek óta olyan plakátművészettel rendelkeznek, amiről mi csak álmodni merünk. Pontosabban arról álmodozunk, hogy valami hasonlóan markáns, felismerhető modern „dizájnidentitást” teremtsünk, mint ami Lengyelországban van. Jó lenne, ha amikor az ember egy arculatot, plakátot megpillant, rögtön rájönne, hogy „ez magyar meló”. Talán majd pár év múlva.

A két tematikus kiállításrész mellett a harmadik a szokásos felhozatal az idei év legjobb arculatterveiből, logóiból, csomagolásaiból áll. Kimeríthetetlen és felsorolhatatlan gazdagság tárul szemünk elé. Megannyi jó ötlet, szemmel látható műgonddal, s néhol persze parasztvakítással megspékelt grafikai meló. Olyanok, amelyeknél a megrendelő valószínűleg szabad teret engedett, amit a művész élvezett is, és amelynél a csillagok állása is olyan szögeket alkotott, hogy mindenki elégedett lehessen a kész művel, amire persze bőven volt idő, és ahol sosem döglött be a gép. Természetesen mind egytől egyig jogtiszta szoftverekkel készült.

Ez azonban olyan, mint a Loch Ness-i szörny, vagy egy józan ír: mindenki hiszi, hogy létezik, csak épp még senki sem látta. Talán ezért is van az, hogy számos terv csak azokon a plakátokon létezik, amelyeket most kiállítottak. A valóságban már rákerült a megrendelő kedvenc csivavájának fotója, vagy egy cuki, legelésző őzike. A logó nagyobb, a felirat kisebb lett, a színek kicserélődtek, a képet megváltoztatták. Ha kilépünk a Design Terminál kiállításáról, a Deákon a kezünkbe nyomott első szórólapon már hatalmas betűkkel ott lesz az akciós az ár, a gyártó színes logója fluoreszkáló kiemeléssel és Comic Sans betűvel szedve. Lehet, hogy a minőségi dizájn csak utópia a hétköznapokban?