Útikalauz Dobozvárosba

Lakatos István meseregénye egy nemzedék szócsöve: élhetetlen, semmirekellő harmincasok, akiből két értelmes mondatot ki nem néztek. Aztán mégis.

Lakatos Istvánt a barátomnak mondhatom, s ha egy barátról kell írni, az ember nem tud távolságtartó lenni és szikár: hülyeségnek érzi leírni a Dobozváros briliáns szerkezetét, megkapó humorát és hasonlókat. Talán mert annyira magáénak érzi azt, amit lát, hogy úgy tűnhet, mintha magát fényezné. Ugyanis Lakatos István könyvét sokan akár meg is írhattuk volna. Mégis ő tette. És kik vagyunk mi? Akiknek a nevében szól egy meseregényszerű, műfaji határokat nem pusztán átlépő, hanem semmibe vevő, öntörvényű, mégis magával ragadó alkotás? Kik vagyunk mi, akik most úgy érzik, történt valami: hogy a Dobozváros jó, és nem csak jó, hanem a maga módján zseniális? Kik vagyunk mi, akik amikor majd a kritika megírja, hogy az egész Dobozváros egy összevissza nyúlás, kidolgozatlan és darabos és eklektikus, akkor őszintén és csillogó szemmel mondhassuk: „Szard le, Isti, ez úgy jó, ahogy van!”

Hát mi ilyen harmincas, önhibáján kívül (még) egyedülálló férfiak vagyunk. Nagyra nőtt gyerekek, akiket a szüleik élhetetlennek, a nőik gyerekesnek tartanak, és mégis úgy érezzük, hogy ők a furák. Otthon vagy vacak albérletben lakunk, és sejtelmünk sincs erről a szelfemendzsing-ilyenolyan-húdenagyon világról. Szeretjük a verseket, még ha tudjuk is, hogy ez merőben anakronisztikus. Képesek vagyunk elsírni magunkat Tim Burton Nagy Hal című filmjének végén, mert kicsit úgy érezzük, hogy úgy néz ránk a világ, mint ott az apára a fia.

Hiszünk a művészetben, még Istenben is néha, meg szeretjük azt, ami szép, és álmodunk arról, hogy létezik igazi szerelem, ami aztán majd ránk talál olyan dolgokkal együtt, mint az igazság és hasonlók. Persze sokat csalódtunk, ezért sokan közülünk már hajlamosak úgy hinni, mintha ez az egész nem is lenne más, csak egy mese, és értelmetlen lenne küzdeni. Ilyenkor átváltunk grunge üzemmódba, és egzisztencialistábbak vagyunk, mint Sartre, hiszen ahelyett, hogy „dacosan szembeszegülnénk”, szimplán szarunk bele létünk elviselhetetlen könnyűségébe. Kicsit függünk. A szerencsétlenebbek valami hülye szertől, vagy a szüleiktől, támogatóiktól, a szerencsésebbek csak attól, hogy szeressék őket. De ki nem? Mindenki függ, ha mástól nem, hát Istentől, és attól, hogy tudja, szeretik őt, és elfogadják.

És amikor ilyenekre gondolunk, úgy érezzük, hogy talán nem is vagyunk a helyünkön, és a környezetünk sem valóságos. És küzdeni kell, hogy visszaszerezzük a szüleinket, mint a Dobozvárosban Zalán. És buta kis kecskék vagyunk, és majd segít nekünk egy öreg, habókos valaki, aki bár gyarló és esendő, de legalább a barátunk. És akkor ez így jön. És esetleg lesz egy pályázat, ahol pont mesekönyvet kérnek. És akkor majd írunk pár kamu sztorit, csak hogy legyen valami. És akkor random megnyerjük az egészet, és kell írni egy könyvet. És hát lesz belőle egy könyv. És aztán hirtelen elkezdik szeretni valamiért. És sikeres lesz. És nem is tudom, hogy mi történik, csak hirtelen felismernek, amikor megyek a Deák téren, és a haverok ágyneműt mosnak nekem. Ja… bocs, nem én vagyok Lakatos István, így nem is akarom átvenni az ő írói énjét.

Csak valahogy annyira enyém a Dobozváros, hogy végül mindegy, mi lesz, akkor is a magaménak érzem. Magamat, magunkat látom benne.