Útikalauz Dobozvárosba

Lakatos István meseregénye egy nemzedék szócsöve: élhetetlen, semmirekellő harmincasok, akiből két értelmes mondatot ki nem néztek. Aztán mégis.

És amikor ilyenekre gondolunk, úgy érezzük, hogy talán nem is vagyunk a helyünkön, és a környezetünk sem valóságos. És küzdeni kell, hogy visszaszerezzük a szüleinket, mint a Dobozvárosban Zalán. És buta kis kecskék vagyunk, és majd segít nekünk egy öreg, habókos valaki, aki bár gyarló és esendő, de legalább a barátunk. És akkor ez így jön. És esetleg lesz egy pályázat, ahol pont mesekönyvet kérnek. És akkor majd írunk pár kamu sztorit, csak hogy legyen valami. És akkor random megnyerjük az egészet, és kell írni egy könyvet. És hát lesz belőle egy könyv. És aztán hirtelen elkezdik szeretni valamiért. És sikeres lesz. És nem is tudom, hogy mi történik, csak hirtelen felismernek, amikor megyek a Deák téren, és a haverok ágyneműt mosnak nekem. Ja… bocs, nem én vagyok Lakatos István, így nem is akarom átvenni az ő írói énjét.

Csak valahogy annyira enyém a Dobozváros, hogy végül mindegy, mi lesz, akkor is a magaménak érzem. Magamat, magunkat látom benne.