– Előző filmjét, a Délibábot meglehetősen vegyes fogadtatásban részesítette a hazai kritika. Elégtételt érez most, ekkora siker után?
– Nincs bennem ilyen érzés. Eleve nem vagyok ilyen alkat. Másrészt dühből, indulatból, bizonyítási kényszerből nem lehet igazán jó filmet létrehozni. Valahogy nagyon természetesen jött a siker ennél a filmnél. Nem mondom, hogy előre láttuk, de éreztük, hogy jó spirálban vagyunk. Mint ahogy előzőleg nagyon rossz spirálban voltunk, lementünk az aljára, ahol volt egy pont, amelynél már nem lehetett lejjebb menni. Nem sokkal azután vágtunk bele a film alapjául szolgáló színdarab előkészületeibe tavaly februárban, hogy egymás után tragikus módon meghalt a két legközelebbi munkatársam. Aztán elindultunk felfelé.
– A filmben egy skóciai kaland sikertelensége után tér vissza egy család Magyarországra a rokonokhoz, s ebből fakadnak súlyos érzelmi feszültségek. Erőltetett a párhuzam, hogy ebbe az ön sikertelen amerikai próbálkozását is belelássuk?
– Nincs összefüggés, mert ami és ahogy a filmben megjelenik, egy félig-meddig általam kitalált helyzet és egy konkrét ismerős család történetének kombinációja. Ilyen persze számtalan lehet. Amerikából családi okok, tragédiák miatt kellett hazajönnünk. Kint létünk kifejezetten sikeres volt, sőt mesébe illő. Az volt inkább szerencsétlenség, hogy mi úgy terveztük, egy év után visszamegyünk, de azt már nem tudtuk megtenni. Belevágtunk a Délibáb többéves munkálataiba. Amerikában is elkezdtünk egy filmet, amelyet a támogatásaink megvonása miatt korábban félbe kellett hagynunk. Eléggé állhatatos vagyok, ha elkezdek valamit, azon végigmegyek, így az a következő célok egyike, hogy ezt a filmet, amely egy modernizált Dosztojevszkij-adaptáció, befejezzem. A filmkészítés hosszútávfutás.
– A Délibáb sikertelenségét mi magyarázza, hiszen hatalmas energiák és jelentős támogatás állt a rendelkezésére?
– A Délibábnál már az elejétől kezdve nagyon rosszul alakultak a dolgok, többen éreztük úgy, hogy átok ül az egészen. Többször kellett magunkat felpofozni, újra és újra talpra állítani – az egészen hihetetlen családi tragédiák sorozata pszichésen lényegében ellehetetlenített minket. Ott volt továbbá a bizonytalanság, hogy a filmalap elveszi a pénzt, visszaadja, elveszi, visszaadja. Majd az egész végén nagyon negatívan fogadták a filmet Magyarországon. Külföldön meg ugyanúgy, mint a többi filmemet, de ez engem egyáltalán nem vigasztalt, hiszen mégiscsak itt élek Magyarországon. Nem is az volt a baj, hogy egy filmet rosszul fogadnak, mert az előfordult máskor is, de annál nem tudok elképzelni drámaibbat, mint hogy az egész huzavonában kezdenek összeomlani, tönkremenni a baráti kötelékek. A filmmel kapcsolatban annyi rúgást kaptunk, amiből egy is sok lett volna.