– Előző filmjét, a Délibábot meglehetősen vegyes fogadtatásban részesítette a hazai kritika. Elégtételt érez most, ekkora siker után?
– Nincs bennem ilyen érzés. Eleve nem vagyok ilyen alkat. Másrészt dühből, indulatból, bizonyítási kényszerből nem lehet igazán jó filmet létrehozni. Valahogy nagyon természetesen jött a siker ennél a filmnél. Nem mondom, hogy előre láttuk, de éreztük, hogy jó spirálban vagyunk. Mint ahogy előzőleg nagyon rossz spirálban voltunk, lementünk az aljára, ahol volt egy pont, amelynél már nem lehetett lejjebb menni. Nem sokkal azután vágtunk bele a film alapjául szolgáló színdarab előkészületeibe tavaly februárban, hogy egymás után tragikus módon meghalt a két legközelebbi munkatársam. Aztán elindultunk felfelé.
– A filmben egy skóciai kaland sikertelensége után tér vissza egy család Magyarországra a rokonokhoz, s ebből fakadnak súlyos érzelmi feszültségek. Erőltetett a párhuzam, hogy ebbe az ön sikertelen amerikai próbálkozását is belelássuk?
– Nincs összefüggés, mert ami és ahogy a filmben megjelenik, egy félig-meddig általam kitalált helyzet és egy konkrét ismerős család történetének kombinációja. Ilyen persze számtalan lehet. Amerikából családi okok, tragédiák miatt kellett hazajönnünk. Kint létünk kifejezetten sikeres volt, sőt mesébe illő. Az volt inkább szerencsétlenség, hogy mi úgy terveztük, egy év után visszamegyünk, de azt már nem tudtuk megtenni. Belevágtunk a Délibáb többéves munkálataiba. Amerikában is elkezdtünk egy filmet, amelyet a támogatásaink megvonása miatt korábban félbe kellett hagynunk. Eléggé állhatatos vagyok, ha elkezdek valamit, azon végigmegyek, így az a következő célok egyike, hogy ezt a filmet, amely egy modernizált Dosztojevszkij-adaptáció, befejezzem. A filmkészítés hosszútávfutás.
– A Délibáb sikertelenségét mi magyarázza, hiszen hatalmas energiák és jelentős támogatás állt a rendelkezésére?
– A Délibábnál már az elejétől kezdve nagyon rosszul alakultak a dolgok, többen éreztük úgy, hogy átok ül az egészen. Többször kellett magunkat felpofozni, újra és újra talpra állítani – az egészen hihetetlen családi tragédiák sorozata pszichésen lényegében ellehetetlenített minket. Ott volt továbbá a bizonytalanság, hogy a filmalap elveszi a pénzt, visszaadja, elveszi, visszaadja. Majd az egész végén nagyon negatívan fogadták a filmet Magyarországon. Külföldön meg ugyanúgy, mint a többi filmemet, de ez engem egyáltalán nem vigasztalt, hiszen mégiscsak itt élek Magyarországon. Nem is az volt a baj, hogy egy filmet rosszul fogadnak, mert az előfordult máskor is, de annál nem tudok elképzelni drámaibbat, mint hogy az egész huzavonában kezdenek összeomlani, tönkremenni a baráti kötelékek. A filmmel kapcsolatban annyi rúgást kaptunk, amiből egy is sok lett volna.
– A Délibáb kapcsán tett kifakadását (2014 őszén a Magyar Filmművészek Szövetsége ülésén Hajdu kirohanást intézett az Andy Vajna nevével fémjelzett filmalap ellen, amely az 560 millió forintból készült film büdzséjéből 350 millió forintot biztosított, és arról beszélt, morális válságba sodródott a támogatás megpályázásával – a szerk.) mi motiválta?
– Én egyszerűen másképp készítek filmet. Ezt a rendszert egyszerűen nem értem, nem értettem, illetve nagyon is pontosan értem, ezért nem is tudtam elfogadni semmilyen szinten. Frusztrált. Független ember vagyok, olyanokkal dolgozom roppant demokratikus rendszerben, akikkel kölcsönösen kiválasztjuk egymást, s ebben mindenkinek van felelőssége. Ez nem piramisrendszer. Sokszor hallottam színházban, hogy ott nincs demokrácia, mert a rendező mondja meg, mi legyen. Akkor viszont hogy várjuk el, hogy máshol, másban demokrácia legyen, ha saját magunk sem tudjuk megvalósítani a saját mikro közösségünkben, ha nem tudunk máshogy eredményt elérni, csak diktatórikus eszközökkel? Erről szól a Fehér tenyér című filmem is. Mi mást és máshogy csinálunk, nincsenek megmondások, utasítások, fegyelmezések. Jól felfogott felelősség van, kérdések, beszélgetések vannak, én pedig egy kör közepén állok, és nem egy piramis csúcsán. Ez pedig azért is jó, mert így bele tudok nézni az emberek tekintetébe – ha föntről nézek le rájuk, akkor nem annyira. A Délibáb eredetileg teljesen más film lett volna, egy mágikus realista történetnek indult, amelyből aztán egyre-másra morzsolódtak le a dolgok nemcsak a filmalap, hanem a külföldi partnerek elvárásai miatt is. És ilyenkor a produkció az elvárások alatt óhatatlanul megy a közepes felé.
– Tulajdonképpen nem az a baj, hogy alkotóként nehezen illeszkedik, tagozódik be?
– Életszemléletbeli különbségek vannak, én másképp is működök. Az Ernelláék Farkaséknált illetően szerencsére maradéktalanul megvalósult az általam idealizált modell, mert nem kellett alkalmazkodnunk más struktúrákhoz. A Bibliothéque Pascal novelláját 2000-ben írtam, és 2010-ben lett belőle film. A Fehér tenyér első novellarészletét 1999-ben vetettem papírra, és 2006-ban jutottam oda, hogy be tudtam mutatni. Orsolyával, a feleségemmel pedig csak lestük, hogy telnek az évek, öregszünk, miközben tele vagyunk ötlettel, energiával, amelynek nagy része benn marad, elhal. És azt éreztük, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ennyire másoktól függjünk, legyen az jobb vagy bal, vörös vagy narancs, magyar vagy nem magyar, jó fej vagy nem jó fej, gazdag vagy nem gazdag. Jelenleg van egy filmes támogatási rendszer, és két lehetőséged van: elfogadod, és akkor lehet, hogy lesz pénz, paripa, fegyver, cserébe nagyon kell figyelned a mozdulataidra, amelyeket alapvetően a rendszer fog meghatározni, vagy kívül maradsz rajta, és csinálod a saját értékrended szerint.
– Vagyis önköltségen, saját pénzből kell megvívni a függetlenséget.
– Ennek most ez volt az ára. Ezzel együtt nem zárom ki a jövőbeni pályázást a filmalaphoz, csak mindig mérlegelni kell, mikor mi éri meg, mitől nem sérül az ember személyisége. Ami a legfontosabb, hogy filmezni csak lelkesedésből lehet. A nagyobb filmeknél sajnos mindig elérkezett az a pont, amikor elkezdtem a sok mellékkörülmény miatt elveszíteni a lelkesedésemet, és azt mondtam, hogy így nem lehet csinálni. És ha csak ez az egy mód van rá, akkor inkább csinálok mást, akár a rendezői pályát is elhagyva. Én ettől egyáltalán nem félek. Nagy volt a kontraszt: a Kristály Glóbusz előtt, az Ernelláék Farkaséknál vágása alatt például Szabó Domokossal kőművesként dolgoztunk, mert minden tartalékunkat feléltük. De azt is lelkesedésből csináltuk: vertük a falat, bontott téglákat tisztítottunk, aknát ástunk, talicskáztuk ki a sittet. És amikor dolgoztunk, hallgattuk a többieket, és folyamatosan azon gondolkodtunk, hogy ebből milyen jó előadást lehetne csinálni.
– Akkor lehet, hogy hamarosan készít egy jó kis kékgalléros filmet a kőművesekről?
– Még az is elképzelhető, nem áll távol tőlem.
– Visszatérve a legutóbbi sikerre: egy ilyen nemzetközi elismerés után nyilvánvalóan felmerül az Oscar-nevezés kérdése.
– Ha a filmet Magyarország nevezné, örömmel venném, és akkor végiggondolnánk a folytatást. Rengeteg fesztiválmeghívást kaptunk, már tárgyalunk az amerikai remake-jogokról, és több tekintélyes európai és amerikai forgalmazó cég megkeresett minket. Egy esetleges megállapodás is nagyban befolyásolhatja a film nemzetközi útját.
– Miért hiányzik ön szerint az elmúlt évtizedek magyar filmjeiből a realista törekvés, a hétköznapokról, napjaink társadalmáról való párbeszéd, amit most ünnepelnek a filmjében?
– Szerintem mindenki próbálkozik, a filmesekben megvan a társadalomtudatosság, de pont ettől a tudatosságtól nem sikerülnek a filmek, mert érződik rajtuk, hogy ez a hátsó szándék. Már a motivációban ott van az üzenet. Mindig van valami megfejtés ezekben a filmekben. Készültek filmek zsinórban cigányokról, holokausztról, szegénységről, jövőre biztos Dunát lehet rekeszteni a migránsos filmekkel. A szándék tehát megvan, csak kevés ezek közül az igazán jól sikerült alkotás. Szerintem egyszerűen csak ablakokat kell nyitni ezekre a világokra, az Ernelláéknál például mi kívülről befelé nyitottunk ki egy ablakot. Ha általánosságban, a hírekből kiindulva, a nagy absztrakt társadalomban gondolkodunk, rögtön jönnek a klisék, amelyeket mindenki ismer. Emiatt minden csak szimpla diagnózis lesz, miközben a helyzetértékelést követő továbblépéssel következne egy alkotás igazi tétje, hogy képes-e a megoldási lehetőségek felvillantására. Nem receptekről van szó, csak lehetőségek felvillantásáról, amelyek nyomán aztán a néző személy szerinti megoldásokig juthat a saját tapasztalatai alapján. Egyébként Európa-, sőt világszerte jellemző most a forgatókönyv-írói műhelyekre, hogy azért dolgoznak sokat egy-egy anyagon, mert biztosra akarnak menni. Azt akarják, hogy biztosan jó legyen a film, de olyan nincs, mert tökéletesség nem létezik. Egy jó film olyan, mint az ember, mint egy élőlény. Az ember is tele van hibákkal, és mi a hibáival együtt szeretjük őket, mást pedig a hibái miatt nem szeretünk.
– Hány nézőre számít a magyar mozibemutató kapcsán?
– Magyarországon ez hatalmas félreértés általában az újságírók és a producerek részéről, hogy egy film kapcsán számokkal dobálóznak. Szerintem ez vihar a biliben. Olyan, mint amikor a gyerekek orvososat játszanak az óvodában. Az amerikai filmeknél lehet nézőszámokról beszélni, mert az ott iparág, Magyarországon viszont a film művészeti ágazat. Itt nem szériában gyártanak filmeket nagy piacra, kézműves, egyedi dolgokat készítünk kis piacra vagy nem a piacra. Az őszi mozibemutatókor persze azon leszünk, hogy minél több emberhez eljusson az alkotás, hiszen azért csináltuk, de a forgalmazásban is az egyedit keressük, ami visszaadja a film atmoszféráját. Ezért is került szóba például, hogy az első vetítések során a mi lakásunkban nézhetik meg a nézők a filmet – mint egy lakásszínházban. És szeretnénk a vidéket is megmozgatni valahogy. Erre már a Délibábnál is volt kísérletünk, amikor a díszbemutatót Balmazújvárosban tartottuk, de úgy éreztem, hogy többen nem értették, mit akartam ezzel. Fővárosi munkatársaim mintha szégyellték volna a dolgot. És visszatérve az elvárásokra, ahogy korábban is említettem, az Ernelláék Farkaséknál különleges eset, mert a belekerülési költségeit már a Karlovy Vary-i fődíjjal háromszorosan visszahozta, vagyis produceri szemmel nézve már most pluszos üzleti vállalkozás.
– A lehetőségek száma a sikerrel nyilván megszaporodik. Ez most jó alkalom megint valami nagyban gondolkodni?
– Nem szükségszerűen akarok valami nagyot. Kicsi és nagy ötletem egyaránt van, előbbiben már benne is vagyunk, mert nem számítottunk rá, hogy Ernelláékkal ennyi dolgunk lehet majd. Három, különböző fejlettségi fázisban lévő filmtervem is van, ebből az egyik olyan léptékű, mint az Ernelláék Farkaséknál, a másik pedig alig nagyobb nála. Eközben elkezdtünk egy debreceni lakásszínházas projektet, ennek októberben lesz a bemutatója, és a fővárosban is látható lesz majd a B32-ben. Továbbá a Temesvári Állami Magyar Színházzal is dolgozunk egy nemzetközi produkción, ez egy nagyobb vállalkozás a Szkéné Színházzal és egy zágrábi partnerrel együttműködésben.
– Visszatérve a legutóbbi filmjére, érdekes szál, hogy a lakásukban forgatták, a családja és ön is játszik benne. Nem félt a kitárulkozástól?
– Bármennyire is jó hangulatú volt az Ernelláék Farkaséknál forgatása, tele volt kockázattal, mert normálisan a filmkészítés kockázatok sorozata. Az is kockázat volt, hogy diákok voltak az operatőrök és a hangmérnökök. Ez ugyanakkor felszabadultságot is adott, hogy nincs veszítenivalónk. Nem volt értelme várni semmire, pénzre vagy több pénzre. Persze fontos, hogy egy filmen mindenki keresse meg az elvégzett munkáért a magáét, de a lelke máshol van a filmkészítésnek. Természetesen el lehetett volna költeni erre a filmre is százmillió forintot, de attól nem lett volna jobb.
