Mao néni és a buheratuning

Keleti ember sose mond nemet – Filc Kálmán Pekingben.

Máshol idősebb hölgyek járják a hattyú halálát vagy a liliomok táncát, lubickolva a kecses mozdulatokban. A parkett körül felkészül jó néhány ember. Hoztak széthajtható kisszéket, törülközőt az izzadságnak, no meg mindenki mellé letéve ott az elmaradhatatlan teásibrik. Van, aki magányosan próbálgatja a társastánc lépéseit leszakadva, a koreográfia peremén. Néha sorra kapcsolgatják a számokat, nem tudnak dűlőre jutni, melyik legyen. Vagy elindítanak egy muzsikát, de menet közben rájönnek, nem ismerik tovább a figurákat. Leállnak, újat keresnek. Központi az ösztön, amely a parkokba hajtja a mozogni vágyókat, egyéniek a szándékok, a szereposztás, hogy ki hozza a zenét, ki tanítgatja a mozgást. Ha valamennyire szervezetté válik a dolog, a résztvevők kis hozzájárulást fizetnek annak, aki a feltételeket biztosítja, lépéseket tanít.

Másutt pedig, akár egészen elhagyott parkrészeken is ül valaki, és erhun, kéthúrú kínai hegedűn játszik. Az egész egy hosszú nyak és egy sörösdoboznyi hangszekrény, vonóval nyaggatják, csodásan kecses, olykor nyöszörgő, máskor siránkozó vagy éppen ritmikus hangsorok potyognak ki belőle. Énekléssel társulva hátborzongató szépségekre képes. Bácsi húzza, néni énekel, olykor bácsi is dalra fakad, van, hogy ketten zengik. Dalolnak egy órát, fél órát, s mikor a gyengülő napfénynél már nem látni a kottafüzet lapjait, összepakolják a motyót egy kis gurulós banyatankba, majd hazatipegnek. Előtte nem felejtik el mosolyogva, összeillesztett tenyérrel megköszönni, hogy Kálmán hallgatta őket.

A kínai munkamorál leírására létezik egy kifejezés, a „csa-pu-tuo”, vagyis a „nagyjából”. Magyarra téve „üptnek”, „átabotának” mondanánk, esetleg: „jó lesz az úgy, főnök úr”. Ismerős? Megtoljuk, azt kész. Kicsire nem adunk. Foghíjtelkeken házakat építenek vagy rombolnak (eldönthetetlen), alapot nemigen csinálnak, sógorok, komák hórukkolnak, akad, aki csak böl­csen cigizve nézi a vircsaftot, ő megmondta előre, de hát hallgatnak is ezek rá! Az utca elején rendőr vigyáz a rendre, szétnyitható kicsi széken ül, mellette befőttesüvegben tea. Ahogy Kálmán elnézi az épületeket, valószínűtlen, hogy az építési hatóság engedélyt adott volna bármire, bár itt egy kis baksissal rögtön van pecsét.

Az egyes városrészeket sorompók választják el egymástól, ezek mellett portásbácsi-jellegű, kedélyes őr posztol. A felirat bírságot helyez kilátásba a sorompó eltulajdonítása, rongálása esetére. Korábban ugyanis előfordult, hogy a teherautósok megunták a saját zsebre gazdálkodó közületek önkényét, nekihajtottak a sorompónak, és hosszú konvojban, fizetés nélkül rászabadultak a gyorsforgalmi útra. Ráadásul a rend éber őrei némi peták fejében a súlymaximumtól is örömest eltekintettek, ezért aztán egy-egy felüljáró is leszakadt. Azóta tehát a sorompók meglovasítása hatóságilag tilos.

Valahol vidéken pedig él egy néni, aki ha ki­smin­keli magát, megszólalásig hasonlít az amúgy is kicsit feminin egykori Főelvtársra. Turistacsalogató jelleggel a hölgy időnként be is öltözik Mao néninek, lehet vele fotózkodni.

Filc Kálmán további történeteit itt olvashatja.