Mi tudjuk. Apáink, nagyapáink is pontosan tudták.
Akkor mégis mi a teendő, polgártársak?
Fölmutatni, hogy ilyen is az ember? Mármint az igazában megbántott, bosszúálló ember? Mentsük föl, hiszen ilyenkor szükségszerűen bújik ki belőle a vadállat? A tizenéves szemtanú, Nádas Péter „a patkányok csatornalázadása”-ként jellemezte azt a keddi napot. Ő egyébként azért jött, hogy csatlakozzék a felkelőkhöz. Pechjére éppen aznap.
Fölmutatni, véreim?
Dehogyis. Törölni. Már a tárgyunk is eleve elhibázott.
„A témaválasztás: döntés” – mondta egy költő kollégám és barátom a kézirat olvastán. Finoman arra utalt, hogy ha ezt a napot írjátok, meggyalázzátok vele a forradalmat.
Ha ő mondta ezt, a szelíd és érzékeny ember, mit is várhatnánk mástól? Ez az az ország, ahol avatott helytörténészek úgy rendeznek kiállítást a Széll Kálmán, alias Moszkva térről, hogy véletlenül kifelejtik (netán kiretusálják?) belőle az 1945. februári kitörést, pedig az a tér történelmének nem csupán a legvéresebb, hanem a leglátványosabb epizódja is volt – a kevés számú túlélő egybehangzó beszámolója szerint. Van XIX. századi téglavető gödör és női sportegylet; akad Gomba és UV villamos 1950-ből, Nagyfa-galeri 1969-ből; van szó háborús sérülésekről, sőt a Dunába robbanó Margit hídról is, éppen csak kitörés nincs. Semmi közünk hozzá.
Kikérem magamnak, sötét múltja a II. János Pál pápa térnek se legyen. Csakis rohadó pártháza és csillogó metróállomása a hajdani tényfeltáró gödör helyett.
Papp András és Térey János színdarabját, a Kazamatákat idén, tíz évvel Katona József színházbeli bemutatója után adta ki kötetben a Jelenkor Kiadó.
