Természetesen olyan álláspont is van, hogy az egész meg sem történt. Vagy ha megtörtént, nahát, akkor sem úgy, ahogyan elbeszélni szokás. „Szokás?” De hát annyiféleképpen szokás, nem csupán „jobbról” és „balról”, az „áldozat” vagy a „támadó” szemszögéből (most akkor melyikük melyik is?), rémtörténetként vagy városi legendaként.
Az alapján, ahogyan benned él, amit te a Köztársaság térről gondolsz, megmondom, ki vagy, és hol állsz. Tényleg? Szóval szerinted voltak-e a tér alatt kazamaták?
Csak ne lenne az egész olyan botrányosan alaposan dokumentálva! Figyeljük meg, hogy zömmel külföldi fotósok által: John Sadovy, Mario De Biasi, Jean-Pierre Pedrazzini. Utóbbinak az életébe került ez a tér. Budapest lakossága alig fényképezkedett, nem lévén ideje. Inkább cselekedett. Volt jogos elszámolnivalója, súlyos sérelmeit óhajtotta megtorolni.
Elég szétnéznünk. Amennyiben az 1956-os forradalom legújabb köztársaságunk alapító eseménye, társadalmunk jelen állapotának alapító eseménye inkább október harmincadika. Aki csak részt vesz a tömegközlekedésben, sorban áll, vagy közösségi oldalakat olvas Budapesten, az tudja, miről beszélek. A sértetten utálkozó magyar milliókról (akik „nem ezt várták”). A fórumok közérzetéről. Ami a rendszerváltás röpke katarzisa után pár évtizeddel kissé moslékszerű. Sőt tragikus, egyelőre kitörési pont nélkül.
Ha elfogadjuk 1956-os Vergiliusunknak Angyal Istvánt, a hőst, akkor így lépünk erre a terepre: „Köztársaság tér! Itt sírtam először… Barbár üvöltések, embertelen hurrák hangzottak. Ilyen lehetett a római aréna csőcselékének lelkiállapota, amikor a vadállatok széttépték a keresztény vértanúkat. A fákon lábuknál felakasztott férfiak függtek. Nem bírtam nézni. Könnyeztem.” Márpedig ő, a későbbi mártír aligha vádolható avval, hogy bolsevik mesekönyvek szökevénye lenne.
„Itt döbbentem rá, milyenek az emberi reakciók, meddig mehet el az emberi gyűlölet. […] A valóságot örökítettem meg: azt, amikor egy fegyveres férfi fejbe rúgott egy földön fekvő ávóst. Egy jól öltözött úr a fára felakasztott meztelen mellkasába szúrta a kését… Persze megfogalmazódott bennem a kérdés: ki tudja, mit tettek ellenük az ávósok?” – töpreng De Biasi, az olasz fotós.
Mi tudjuk. Apáink, nagyapáink is pontosan tudták.
Akkor mégis mi a teendő, polgártársak?
Fölmutatni, hogy ilyen is az ember? Mármint az igazában megbántott, bosszúálló ember? Mentsük föl, hiszen ilyenkor szükségszerűen bújik ki belőle a vadállat? A tizenéves szemtanú, Nádas Péter „a patkányok csatornalázadása”-ként jellemezte azt a keddi napot. Ő egyébként azért jött, hogy csatlakozzék a felkelőkhöz. Pechjére éppen aznap.
Fölmutatni, véreim?
Dehogyis. Törölni. Már a tárgyunk is eleve elhibázott.
„A témaválasztás: döntés” – mondta egy költő kollégám és barátom a kézirat olvastán. Finoman arra utalt, hogy ha ezt a napot írjátok, meggyalázzátok vele a forradalmat.
Ha ő mondta ezt, a szelíd és érzékeny ember, mit is várhatnánk mástól? Ez az az ország, ahol avatott helytörténészek úgy rendeznek kiállítást a Széll Kálmán, alias Moszkva térről, hogy véletlenül kifelejtik (netán kiretusálják?) belőle az 1945. februári kitörést, pedig az a tér történelmének nem csupán a legvéresebb, hanem a leglátványosabb epizódja is volt – a kevés számú túlélő egybehangzó beszámolója szerint. Van XIX. századi téglavető gödör és női sportegylet; akad Gomba és UV villamos 1950-ből, Nagyfa-galeri 1969-ből; van szó háborús sérülésekről, sőt a Dunába robbanó Margit hídról is, éppen csak kitörés nincs. Semmi közünk hozzá.
Kikérem magamnak, sötét múltja a II. János Pál pápa térnek se legyen. Csakis rohadó pártháza és csillogó metróállomása a hajdani tényfeltáró gödör helyett.
Papp András és Térey János színdarabját, a Kazamatákat idén, tíz évvel Katona József színházbeli bemutatója után adta ki kötetben a Jelenkor Kiadó.
