Éppen ez a magatartása tette őt ellenállhatatlanná, célponttá és a vágy titokzatos tárgyává a körülötte nyüzsgő fiatalemberek szemében. Ő lett a társaság femme fatale-ja, a Fekete Angyal, ahogyan a háta mögött hívtuk. S nem lehetett nem észrevenni, mennyire örömét lelte abban, ha némi évődést, játszadozást és flörtölést követően kiadhatta valakinek az útját. Milyen elégtétellel dicsekedett utóbb, hogy jól helyre tette ezt vagy azt a balekot, aki volt olyan ostoba, hogy bepróbálkozzon nála! S milyen gúnnyal tudott beszélni barátnőiről, ha komoly kapcsolatra léptek valakivel, horribile dictu eljegyezték őket, s már a házasságukat tervezték. Az ilyenekkel hamar megszakította a kapcsolatot, megalázónak érezte, hogy akár csak egy levegőt szívjon is velük. Az lett a következménye, hogy baráti köre fokozatosan lecserélődött. Az idő múlásával a mi találkozásaink is megritkultak. Ahogy társaságunk többi tagja, én is családot alapítottam, s már csak ritkán futottunk össze L.-lel, amikor egy kávé mellett megpróbáltuk feleleveníteni a régi napokat. Még mindig büszkén viselte magán szabadsága leplét, a fekete ruháit, homlokán az örök kívülállók láthatatlan bélyegével. Úgy tűnt, esze ágában sincs feladni önmagát. Talán éppen emiatt, hogy ennyi energiát volt képes önmagára fordítani, hogy semmi másra nem volt hajlandó összpontosítani a művészetén kívül, a karrierje szépen ívelgetett felfelé, már nem csak festett, a vásznat fokozatosan lecserélte plasztikákra, műanyagból, rézlemezből meg drótból absztrakt installációkat, olvasztott üvegből színes domborműveket alkotott. Akkoriban készült vele egy interjú, amelyben arról számolt be, hogy hamarosan Zürichben szerveznek neki kiállítást.
És innentől L.-nek nyoma veszett. Én legalábbis nem hallottam róla, egészen 2013 júniusáig. Az ünnepi könyvhéten a Vörösmarty téren üldögéltem a Kortárs Kiadó sátra előtt, amikor egy joviális, szalmakalapos asszonyság huppant le a mellettem lévő fehér műanyag székre. Tömzsi kezében két könyvemet szorongatta, és mosolyogva nézett rám fehér keretes napszemüvege mögül. „Szia – mondta –, nem ismersz meg?” Nem ismertem meg, csak miután bemutatkozott. Ő volt az, a néhai femme fatale, az egykori Fekete Angyalunk Újvidékről. Színes nyári ruhájában, kigömbölyödött arcával, tarka nyakláncaival maga volt a jókedv és a nyári napfény angyala. Nemigen tudtam összeegyeztetni azzal a fekete ruhás, világmegvető régi leányzóval, akinek emléke bennem élt. Nem kellett faggatni, látva megrökönyödésemet elégedetten nevetgélt, és elmesélte, hogy huszonhárom éve él Svájcban, Luganóban, férjnél van, hitvese egy olasz belsőépítész, két lányuk van, egy húsz- és egy tizennyolc éves, nem is gyerekek már, igazi felnőttek. Nem tartottak a szülőkkel, boldogok, ha egyedül maradhatnak. Ők a férjével minden évben ellátogatnak Magyarországra, itt töltenek néhány hetet, majd leautóznak Újvidékre. Szülei még élnek, onnan Horvátországon, Szlovénián és Olaszországon keresztül térnek haza. Mikor végre szóhoz jutottam, nem álltam meg, hogy rá ne kérdezzek, hova lett a nagy szabadságvágya, a függetlensége. Mert sose hittem volna, hogy egyszer férjhez megy, éppen ő, a Fekete Angyalunk, aki annyira megvetette a házasság intézményét.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!