Mennyi felesleges

Aki Betlehemben megszületett, az egy éjjeli menedékhely padján is meghalt, nem csak a kereszten.

Egy évvel ezelőtt jelent meg egy írásom e lap hasábjain Józsi első karácsonya címmel. Az írás főszereplője – Józsi, a hajléktalan – néhány héttel ezelőtt meghalt. Halála éppoly észrevétlen volt, mint az élete. Hajnalban, miután visszament az éjjeli menedékként szolgáló „nagypincébe” az udvari cigizés után, egyszer csak összeesett. A csomagjait szerette volna leadni a megőrzőbe, de erre már nem került sor. Józsi csomagja két nagy szatyorból állt, ebben volt mindene. Főleg könyvek. Egy rakás könyv az értéktelen romantikus regénytől Tolsztojig. A könyveken kívül alig valami még. Néhány ruhadarab, konzervek, egy borotválkozótükör.

Engem mindig megrendített a hajléktalanok önkéntelen aszketikussága, miközben persze nem önként vállalt aszkézisről van szó, hanem – hogy is mondjam – az élet hozta így. Az, hogy van két szatyrod, és ebben a két szatyorban van mindened. Ha itthon körülnézek, látnom kell, mennyi felesleges kacattal vesszük körbe magunkat. Néha el is határozom, hogy rendelek egy konténert, és belehajigálok mindent, amit feleslegesnek gondolok. Alig maradna valami a házban. Persze kisgyerekes szülőként nyilván van egy halom játék. Pontosítok: ipari mennyiségű játék van. Térdig gázolunk a játékokban. De van itt sok minden más is, aminek az égvilágon semmi értelme.

Józsi két szatyrában ugyanígy voltak kacatok, a hülye romantikus regényei, amelyeket falt. Ideje volt bőven az olvasásra, nem dolgozott, a városban kószált, lejárt szavatosságú ételt gyűjtött, néha újságot árult. Egyszer láttam, hogy a Háború és béke egyik kötetét olvassa este az udvaron. Kérdeztem tőle, mit szól a könyvhöz. Azt válaszolta, hogy lassú, de mégsem unalmas. Amivel majdnem azt mondta, amit Pilinszky Bachról: túl van az unalmon. Sokszor láttam hajléktalanokat éjszaka olvasni a szálló udvarán. Ott volt Laci, aki Az eltűnt idő nyomában első kötetét, a Swannt olvasta a fülledt augusztusi éjszakákon, aztán Sanyi, aki F. Scott Fitzgerald novellái fölött cigizett hajnalig a csocsóasztal mellett, vagy Karcsi, aki rendszeresen újraolvasta a Varázshegyet, mert mint mondta, van valami abban a regényben, aminek ő a végére akar járni, de soha nem tudott rájönni, mit is keresett benne tulajdonképpen. Azóta ha Proustra vagy Thomas Mannra gondolok, ezek az éjszakai képek ugranak be először, ezek az elgyötört, Mednyánszky rajzaira emlékeztető arcok a gyenge lámpafényben, ahogy a szakadozott könyvük fölé hajolnak.

Egy hideg téli hajnalon néhány évvel ezelőtt azzal jött oda hozzám az egyik hajléktalan, hogy nézzem már meg a barátját odabent az ebédlőben, mert szerinte meghalt. Az ebédlő fapadján feküdt, és már messziről látszott, hogy tényleg halott. Össze volt gömbölyödve, mint az újszülöttek, az arca valószerűtlenül békés és kisimult. Azért a biztonság kedvéért megráztam még gyengén a vállát, mintha ébreszteni akarnám. Felesleges volt, tudtam, de valahogy zavarba jöttem a halott közelségétől. Soha senki nem beszélt nekem arról, mit kell tenni egy halott közelében. Nem praktikusan, hanem lelkileg. Állsz egy idegen halott ember fölött, és tisztán érzékeled neveltetésed és vallásod tökéletes kudarcát. Telefonáltam a nővéreknek, akik jöttek, és a maguk kiégett, közönyös és kissé cinikus módján megállapították a halál tényét. Az elmúlás közvetlen közelében töltött évek az embert vagy Teréz anyává, vagy kiégett, közönyös és cinikus emberré teszik. Vagy a kettő sajátos keverékévé, mert olyan is van.

A halott feje alatt egy koszos hátizsák volt, valahogy ki kellett szednem a feje alól, hogy megnézhessem az iratait. Felemelni egy halott fejét, ez is olyasmi, amit soha nem felejt el az ember. A hátizsákban nem volt az égadta világon semmi, sem iratok, sem ruhák, csak egy kis könyv az oldalzsebében. Világosbarna, bőrkötéses könyvecske. Az „Új testamentom, azaz a mi urunk Jézus Krisztusnak új szövetsége, Károli Gáspár fordítása, a Brit és külföldi Bibliatársulat 1948-as kiadása”. Azért tudom ilyen pontosan, mert a könyv azóta is nálam van. Miután nem jelentkeztek hozzátartozók, magamhoz vettem. Azon a téli kora reggelen a halott mellett állva pontosan tudtam, hogy most valami olyasmivel találkoztam, ami egész hátralévő életemre elegendő munícióval szolgál majd. Egy névtelen, hajléktalan halott az ebédlő kopott fapadján, és nincs nála egyéb, mint az Újszövetség. Az embert a maga szikár teljességében soha nem láttam még így. Ahogyan az sem fogalmazódott meg bennem addig soha olyan tisztán, hogy a szó szoros értelmében semmire nincs szükségünk, csak egyvalamire, de arra viszont mindennél jobban. Azóta minden karácsonykor eszembe jut ez a névtelen halott, és bármilyen szentségtörésnek tűnik is, számomra egyáltalán nem különbözik már Krisztus alakjától. Az évek során egészen összemosódtak bennem, és lassan úgy tűnik, hogy mindig is egyek voltak. Aki Betlehemben megszületett, az egy éjjeli menedékhely padján is meghalt, nem csak a kereszten.

Még közel két órát feküdt az ebédlőben. Elszállítása már nem az én ügyeletemre esett.