Egy hideg téli hajnalon néhány évvel ezelőtt azzal jött oda hozzám az egyik hajléktalan, hogy nézzem már meg a barátját odabent az ebédlőben, mert szerinte meghalt. Az ebédlő fapadján feküdt, és már messziről látszott, hogy tényleg halott. Össze volt gömbölyödve, mint az újszülöttek, az arca valószerűtlenül békés és kisimult. Azért a biztonság kedvéért megráztam még gyengén a vállát, mintha ébreszteni akarnám. Felesleges volt, tudtam, de valahogy zavarba jöttem a halott közelségétől. Soha senki nem beszélt nekem arról, mit kell tenni egy halott közelében. Nem praktikusan, hanem lelkileg. Állsz egy idegen halott ember fölött, és tisztán érzékeled neveltetésed és vallásod tökéletes kudarcát. Telefonáltam a nővéreknek, akik jöttek, és a maguk kiégett, közönyös és kissé cinikus módján megállapították a halál tényét. Az elmúlás közvetlen közelében töltött évek az embert vagy Teréz anyává, vagy kiégett, közönyös és cinikus emberré teszik. Vagy a kettő sajátos keverékévé, mert olyan is van.
A halott feje alatt egy koszos hátizsák volt, valahogy ki kellett szednem a feje alól, hogy megnézhessem az iratait. Felemelni egy halott fejét, ez is olyasmi, amit soha nem felejt el az ember. A hátizsákban nem volt az égadta világon semmi, sem iratok, sem ruhák, csak egy kis könyv az oldalzsebében. Világosbarna, bőrkötéses könyvecske. Az „Új testamentom, azaz a mi urunk Jézus Krisztusnak új szövetsége, Károli Gáspár fordítása, a Brit és külföldi Bibliatársulat 1948-as kiadása”. Azért tudom ilyen pontosan, mert a könyv azóta is nálam van. Miután nem jelentkeztek hozzátartozók, magamhoz vettem. Azon a téli kora reggelen a halott mellett állva pontosan tudtam, hogy most valami olyasmivel találkoztam, ami egész hátralévő életemre elegendő munícióval szolgál majd. Egy névtelen, hajléktalan halott az ebédlő kopott fapadján, és nincs nála egyéb, mint az Újszövetség. Az embert a maga szikár teljességében soha nem láttam még így. Ahogyan az sem fogalmazódott meg bennem addig soha olyan tisztán, hogy a szó szoros értelmében semmire nincs szükségünk, csak egyvalamire, de arra viszont mindennél jobban. Azóta minden karácsonykor eszembe jut ez a névtelen halott, és bármilyen szentségtörésnek tűnik is, számomra egyáltalán nem különbözik már Krisztus alakjától. Az évek során egészen összemosódtak bennem, és lassan úgy tűnik, hogy mindig is egyek voltak. Aki Betlehemben megszületett, az egy éjjeli menedékhely padján is meghalt, nem csak a kereszten.
Még közel két órát feküdt az ebédlőben. Elszállítása már nem az én ügyeletemre esett.
