Annus aureus

Március 2-án lesz a kétszázadik évfordulója, hogy Arany János megszületett.

De ki legyen tehát képezője, folytonos mivelője a népnek serdülő s felnőtt korában? Több jeles felelé már: a lelkész, ki a nép fölött rendesen tisztelet s buzgalomszülte tekintetet gyakorol. Ez eszmét nem lehet nem helyesleni; de ez épen nem akadályoz bennünket egy fokkal tovább lépni. Vessünk csak egy pillanatot (= pillantást) pórnépünk eddigi s fájdalom! jelenlegi mivelődésére serdülő s felnőtt korában. Kikerülvén a pórfiu iskolájábul, (ha ugyan oda bekerült volt, mi ugyan még sok helyen csak kivételkép történik) mint börtönbül szabadult rab, nyilt ajakkal fut a szabad légnek élvezetére, apja ökrei őrzésére, az unalmas szótagolást minél talán tovább három télen-át számtalan ütleg dacára sem haladhatott, ostorosi hivatallal felváltandó. Összevegyülten azokkal, kik iskolában soha nem voltak, s azoktul gunytárgyul tétetve-ki: szégyenli kevés lelki elsőbbségét, mint uj cimboráitul kinevetett tulajdont; szégyenli a müvelődésnek rá ragadt némi kis jelenségit; az iskolában netalán megtiltott hajzsírozást, a zord tekintetet adó homlokhaj-nevelést (vidékünket értve) uj erővel életbe hozza; tiszta ruhát, nehogy a szurtosok által gunyoltassék, nem veszen; imát mondani, iskolában nyert isméreteit napfényre hozni, közkacajtól rettegve, nem meri; – ellenben, csupán hasonlat kedviért, káromkodik, iszik, s mivel ez utóbbinak föltéte, a pénz, ritkán honos nála, aprólékos lopásokra, majd némelyik nagyobbakra veteműl, s mind ezt a tanyacimborák kedviért!

Próbáljuk meg ezt a szöveget hangosan olvasni! Azonnal megragad bennünket a szöveg mélyén lobogó indulat, az a klasszikus retorikán nevelkedett körmondatos szerkesztés, amely mindig is az élőszót próbálta lekottázni, és a ma már régiesnek ható helyesírás segít is ebben a „kottaolvasásban”. Ha csak olvassuk, már akkor is megragad az a többértelműség, amely egyszerre vesz példákat és célzásokat Ovidius mitológiájából, Sallustius könyörtelen történetírói ítéletéből vagy Cicero politikai vakmerőségéből. (Egyébként e szerzőket nem nevezi meg, hanem csak egy-egy latin kifejezés idézésével utal rájuk. Akkor még nem tekintették agyalágyulásnak a latintudást.)

De ha nemcsak olvassuk, hanem halljuk is, akkor belefájdul a szívünk; érezzük a nehezen leküzdhető keserűséget, a növekvő haragot és a kérlelhetetlen gúnyt. Rögtön megértjük: költőt olvasunk, mégpedig igen nagy költőt. Ugyanis nem kevesebbről van szó, mint a „népnevelés” címén elkövetett és a nemzet elzülléséhez vezető gyakorlatról. Amiről szól, tehát érthető; sajnos ma is. A közoktatás sikertelenségéről, a kamaszkorban onnan kikerülő gyerekek egyre inkább kedvelt és tűrt elkanászosodásáról szól.

De aki írta, és aki hajdan maga is tanító volt, majd segédjegyző, nem volt újságíró, sőt eddig még nem is írt semmit, vagy ha igen, elégette, igaz, a tűzhalálra ítélt kéziratok között volt egy Aeneis-fordítás is. Ez a publicisztika az első írás, amely egyáltalán megjelent tőle, a Figyelmező című, mérsékelt reformpárti újság 1841-es évfolyamában. Francia álnevet kanyarított a cikk alá: Jeandor. (Ha lefordítjuk: Arany János.) Írhatta volna magyarul is, senki nem ismerte, később, még Az elveszett alkotmány kedvező elbírálása után is a Kisfaludy Társaság óvatosan tapogatózó levelet intézett a szalontai tanácshoz, hogy létezik-e vajon egy Arany János nevű egyén a városban, vagy ez csak álneve valakinek Nagyon sokáig be sem került Arany összegyűjtött művei közé, 2001-ben elhunyt atyai barátom, Lukácsy Sándor találta meg, és 1956-ban azonosította.

Sokszor áll égnek a hajam, amikor azt olvasom, hogy az igazi magyar modern irodalom csak a Nyugat nemzedékével kezdődik. Igaz, nagyon régen lehetett – pontosan idén március 2-án lesz a kétszázadik évfordulója –, hogy Arany János megszületett. Tavaly páratlan és a művelt világban kellően meg is ünnepelt hármas világirodalmi évforduló volt. Ugyanis 1616-ban halt meg Shakespeare és Cervantes, azaz tavaly ötszáz éve, és pont száz évvel korábban, 1516-ban jelent meg mindkettejük legfőbb mestere és mintaképe, Ariosto remekművének, az Orlando furiosónak az első kiadása. Olasz, angol, amerikai és még ki tudja, hány nemzetbeli filoszok csak a legutóbbi két évtizedben döbbentek rá, hogy Shakespeare és Cervantes művészete egyenesen következik Ariostóéból, és ezért tulajdonképpen őket hármukat – ezt a páratlan triászt – kell a modern irodalom alapító atyáiként tisztelni. Arany János, aki nemcsak költő volt, hanem igen éles elméjű és hihetetlen anyaggal dolgozó irodalomtörténész is, erre már az 1850-es évek végén rájött, és le is írta a Zrínyi és Tasso című, végül is csonkán maradt művének munkálatai közben.

Idén tehát, ennek a bicentenáriumnak a jóvoltából, lehetőséget kapunk, magyarul olvasók és értők, hogy szembenézzünk magunkkal. Átélhetjük sorsunk fájdalmait, és megtudhatjuk, hogy hogyan, milyen csoda révén sikerült túlélnünk azt, ami ránk méretett. Megtanulhatjuk, hogy a költészet igen nagy erő, varázslat. Olyan varázslat, amely fölrepít az istenek közé. És hálát adhatunk Aranynak, a varázslónak, aki még a föntebb idézett cikk végén is utal a magyar néphit Olimposzára, a Mátrára, ahova majd a táltosokat is telepíti – a szalontai néphitnek megfelelően – nemsokára Az elveszett alkotmányban.

„Ennyit tőlem a népnevelés szent ügyében; mely annyi jeles mondat sorában csak silányság; egy porszem csak, mit egy erőtlen hangya törekszik a vaskos Mátrahegyre felgördíteni: de melyet, ha ott helye nincs, ama nagy reformatorok háromszín-lobogójának legkisebb lebbenése leröppentve, leesési súlyával nem fogja fejét betörni az abban kényelmesen nyujtózó palócnak.”