A nedves bélyegek a konyhaasztal eternitlapján száradtak, utána préselni egy vaskos festményes díszalbumba kerültek. A korábbi, már kivasalt darabok közül az egyformákat apám átlátszó ragasztócsíkkal bündlikbe csomagolta (száz bélyeg összefogva kövér szem kockacukorhoz hasonlított).
Elfogadtam hát barátom ajánlatát, az apai hagyományt folytatni kell, és roppant büszke voltam magamra, a családról ekképp is gondoskodó férfira.
A bélyegek önkéntes postása hirtelen meghalt. Most már ki-ki menjen a bélyegekért maga. Egy-két alkalommal voltunk, többé nem. Semmibe hanyatlott az egész, ki tudja, miért. Mára csak az emlék maradt, és, na igen, két keményfedeles bélyegalbum. Az öregedés biztos jele valami összegző rendteremtés, legalábbis annak szándéka. Tavaly ősszel a barátommal mindketten csaknem napra egy időben éreztük szükségét a bélyegek ügyét elrendezni.
Tenyerünket dörzsöltük, nem akármilyen gyűjtemény. Adjuk el. Sokat ér az. Nem hiába adtunk ki annyi pénzt. Én hozzátenni gondoltam apa régi darabjai közül egy világháborús Honvédeink karácsonya bélyeget, továbbá a Szent Jobb országjárását 1939-ből és érdekességnek néhány Rákosit búzakalásszal. Meg ott volt vagy százötven bündli is. Elmentünk a barátommal egy bélyegkereskedésbe. Hogy áll a bélyegpiac, és mik a kilátások. Öreg pult, kopott polcok. Ugyanilyen tulaj. Elmondtuk, mi járatban vagyunk. A férfi kerek perec azt mondta: el se tessék hozni. De legalább nézze meg. Nincs mit megnéznem, ismerem az anyagot. Dunát lehet velük rekeszteni, annyi van belőlük. De a katalógus szerint Uraim, mondta a tulaj, egy bélyeg értéke nem a katalógusár, hanem amennyiért megveszik. Ha egyáltalán A háború előtti áztatott tömegbélyegek meg pláne nem kellenek senkinek. (Pláne, ezt hangsúllyal mondta.) Bündli? Ugyan, kérem. És legyintett. Higgyék el, az önök gyűjteménye értéktelen. De huszonöt-harminc év múlva! Akkor újra kéne próbálkozni! – tette hozzá nagy komolyan, biztatólag.
