Éppen harminc éve, 1987. január 12-én a maradandó értékek művelt ismerője, korazonos barátom javasolta, lépjek be én is a bélyeggyűjtő egyesületbe, ő már régen tag. Emlékezetes nap volt, csak telefonon beszélhettünk, Magyarországot ellepte a hó, és szakadt lankadatlanul. Budapesten villamos, busz nem járt, a város peremrészein sítalpat csatoltak az emberek. Valahányszor a posta új bélyeget ad ki, mondta a barátom, ő automatikusan kézhez kapja. Higgyem el, érdemes. Egy öreg filatelista házhoz is viszi, gyűjteni már se kedve, se pénze. Ezentúl nekem is hozna egy postatiszta garnitúrát. Majd dupla borravalót adunk. A bélyegekkel nincs teendő, csak albumba kell sorolni, egymás után, ahogy megjelennek. Ami tegnap húsz fillér volt, ma sokkal többet ér. Évek múlva szép összegeket lehet majd bezsebelni.
A barátom pénzügyekben mindig is megfontolt volt, manapság nyugdíjasan például gyakran lel átjárható kiskaput, a kapun túl árengedmények és kedvezményes kuponok sorakoznak.
A háború előtti évek csipketerítős, házi süteményes világában az értékek gyűjtésének divatos pillére a bélyeg volt. Férfitársaság cserebere és új szerzemények büszke mutogatása nélkül nem lehetett. Apám is gyűjtött. Kisiskoláskoromban férfi a férfinak előhozta a kisebb-nagyobb albumokat, megmutatta, hogyan kell a bélyeget csipesszel pergamentasakjából kiemelni (a fogazatra vigyázni!), téma szerint rendszerezni, katalogizálni, vagyis a gyűjteményt gondozni. Semmi kedvem nem volt hozzá. De nem tudtam kibújni. Ha apám barátja, a mindig nyakkendős könyvelő jött, csillant apám szeme: fiam, délután bélyegezünk! Anyám pogácsát sütött, apa az albumokat a nagy szoba középasztalára készítette, a fürdőszobai zománcos lavórt megtöltötte vízzel, és nekilátott a bélyegek leáztatásának. A család baráti köréből a nem gyűjtők (ide a cizellált élvezetek iránt kevéssé érdeklődők tartoztak) üres kézzel sosem jöttek, hozták az otthon félretett postai borítékokat.
Anyám azon a délutánon a kályha melletti fotelban foglalt helyet, zoknit stoppolt vagy olvasott, készenlétben, hátha a két férfinak szüksége van valamire. Ez legtöbbször a következő üveg sör volt. A finomkodó bélyeges látszat ellenére sem apám, sem a barátja nem volt teázgatós fajta. Nyugalom és derű lengte át a délutánt, amit anyám, ha barátnője aznap telefonált, asszonyi magaslatokból így jellemzett: tudod, drágám, nálunk most bélyegezés van
A nedves bélyegek a konyhaasztal eternitlapján száradtak, utána préselni egy vaskos festményes díszalbumba kerültek. A korábbi, már kivasalt darabok közül az egyformákat apám átlátszó ragasztócsíkkal bündlikbe csomagolta (száz bélyeg összefogva kövér szem kockacukorhoz hasonlított).
Elfogadtam hát barátom ajánlatát, az apai hagyományt folytatni kell, és roppant büszke voltam magamra, a családról ekképp is gondoskodó férfira.
A bélyegek önkéntes postása hirtelen meghalt. Most már ki-ki menjen a bélyegekért maga. Egy-két alkalommal voltunk, többé nem. Semmibe hanyatlott az egész, ki tudja, miért. Mára csak az emlék maradt, és, na igen, két keményfedeles bélyegalbum. Az öregedés biztos jele valami összegző rendteremtés, legalábbis annak szándéka. Tavaly ősszel a barátommal mindketten csaknem napra egy időben éreztük szükségét a bélyegek ügyét elrendezni.
Tenyerünket dörzsöltük, nem akármilyen gyűjtemény. Adjuk el. Sokat ér az. Nem hiába adtunk ki annyi pénzt. Én hozzátenni gondoltam apa régi darabjai közül egy világháborús Honvédeink karácsonya bélyeget, továbbá a Szent Jobb országjárását 1939-ből és érdekességnek néhány Rákosit búzakalásszal. Meg ott volt vagy százötven bündli is. Elmentünk a barátommal egy bélyegkereskedésbe. Hogy áll a bélyegpiac, és mik a kilátások. Öreg pult, kopott polcok. Ugyanilyen tulaj. Elmondtuk, mi járatban vagyunk. A férfi kerek perec azt mondta: el se tessék hozni. De legalább nézze meg. Nincs mit megnéznem, ismerem az anyagot. Dunát lehet velük rekeszteni, annyi van belőlük. De a katalógus szerint Uraim, mondta a tulaj, egy bélyeg értéke nem a katalógusár, hanem amennyiért megveszik. Ha egyáltalán A háború előtti áztatott tömegbélyegek meg pláne nem kellenek senkinek. (Pláne, ezt hangsúllyal mondta.) Bündli? Ugyan, kérem. És legyintett. Higgyék el, az önök gyűjteménye értéktelen. De huszonöt-harminc év múlva! Akkor újra kéne próbálkozni! – tette hozzá nagy komolyan, biztatólag.
Először csak mosolyogtunk, aztán ránk jött a csillapíthatatlan nevetés. Még hogy harminc év !
Gurgulázva röhögtünk.
Talán nem csak élemedett korunk okán.
