Leesett az első hó. Az út menti fák és bokrok zúzmarásak voltak. Az építőmunkások sem csak a szalonnasütés végett gyújtottak tüzet, amikor Cili odáig jutott a barátság kiismerhetetlen és kacskaringós útján, hogy a fiam lábához dörgölődzött és dorombolt kicsit, mielőtt eltűnt volna reggelijével a csatorna vasrácsa alatt. Ettől kezdve rendes szokásává vált a dörgölődzés és dorombolás. Úgy látszott, teljes a bizalma irántunk. Ennek örültünk ugyan, de tagadhatatlan, hogy veszélyeket rejtett magában. Kezdett túlságosan is megszelídülni. Szőre kisimult, bundájába belehízott. Barátságos, fényes szőrű jószág lett belőle.
És ahogyan a tél haladt a tavasz felé, újabb és újabb lépéseket tett felénk a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt. Már nem a régi helyen várt minket, hanem elibénk jött, nap mint nap egy kicsikét közelebb. Farkcsóválás, dörgölődzés, dorombolás után ott fogyasztotta el mohón a reggelijét a bokrok között. Tartalékolt-e magának, juttatott-e belőle sorstársainak, sohasem tudtuk meg, mint ahogyan azt sem, vannak-e kölykei, amelyekről gondoskodnia kell.
Az idő előrehaladtával Cili egyre közelebb került az ezernyi veszélyt rejtegető főúthoz. Úgy tűnt, óvatosságát teljesen föladta, ami az ő esetében bizony nagyon is kockázatos volt. Mondhatnám, felelőtlenség.
Kora tavasz volt, hűvös még, de ragyogott a nap, mint a rézüst.
Cili az útkereszteződésben várt, ott állt az útszegélyen, feszülten figyelt. Ahogy megpillantott minket, nekiiramodott, mit sem törődve a forgalommal. A Suzuki fékezett. Tompa puffanást hallottunk.
