Az épület tövében húzódó csatorna vasrácsa alól bámult ránk. Észre sem vettük volna a sötétben, ha félre nem billenti a vasrácsot. Mozdulatlanságba dermedt, szemével bűvölte a kiflivéget, amely a fiam kezéből pottyant a földre, s ami kiváltotta a meggondolatlan mozdulatot. Az éhség fölébe nőtt az óvatosságnak.
A sarkon építkezés folyt. Egy földkupac mellett a munkások deszkahulladékkal táplált, ropogó tűznél szalonnát sütöttek. A levegő megtelt a piruló szalonna illatával, az csábította ide szerencsétlen állatot.
Az ajtóból visszanézve láttuk, amint a földhöz lapulva odaóvakodik a kiflivéghez, hirtelen mozdulattal elkapja, mintha attól tartana, hogy elmenekül előle, aztán néhány lépést hátrál, megfordul, és eltűnik a csatornában, ahonnét jött.
Másnap reggel már kerestük tekintetünkkel. Most is a csatorna vasrácsa alatt tanyázott. Türelmesen kivárta, amíg eltűnünk a nyikorgó ajtó mögött, s csak utána surrant oda az eleséghez.
Napokig a megszokott forgatókönyv szerint történt a találkozásunk. Fiam földre dobta a kiflimaradékot, ő pedig, miután biztonságos távolságban tudott minket, elvitte a járandóságát.
Talán úgy két hét után állt be némi változás a kapcsolatunkban. Kissé meglepődtünk, bár jó érzéssel vettük tudomásul, hogy nem a csatorna rejtekében várt ránk, hanem a fal tövében, a hajnal leheletétől deres betonon. Most láttuk először a maga teljes testi valóságában, orrától a farka hegyéig. Lágy, fekete csíkokkal tarkított szürke bundája lötyögött rajta, mintha a kelleténél nagyobb méretűt viselt volna. Ám az elemózsiát most is csak a hátunk mögött merte birtokba venni. Óvatos volt és bizalmatlan.
Egyre hűvösebbek és sötétebbek lettek a reggelek.
Nem tudom, mennyi idő telt el, egy hónap, két hónap, talán több is, amikor Cili azon a helyen várt minket, ahol az élelmet szoktuk elhelyezni, a járdán. Mindig ott volt, sohasem kellett várni rá. Természetessé vált számunkra, hogy van egy macskánk. Kiflivég helyett most már mócsingot, kolbászvéget, szalonnabőrt kapott tőlünk, olyasmit, amit mi már nem ettünk volna meg, neki viszont pompás csemege volt.
Leesett az első hó. Az út menti fák és bokrok zúzmarásak voltak. Az építőmunkások sem csak a szalonnasütés végett gyújtottak tüzet, amikor Cili odáig jutott a barátság kiismerhetetlen és kacskaringós útján, hogy a fiam lábához dörgölődzött és dorombolt kicsit, mielőtt eltűnt volna reggelijével a csatorna vasrácsa alatt. Ettől kezdve rendes szokásává vált a dörgölődzés és dorombolás. Úgy látszott, teljes a bizalma irántunk. Ennek örültünk ugyan, de tagadhatatlan, hogy veszélyeket rejtett magában. Kezdett túlságosan is megszelídülni. Szőre kisimult, bundájába belehízott. Barátságos, fényes szőrű jószág lett belőle.
És ahogyan a tél haladt a tavasz felé, újabb és újabb lépéseket tett felénk a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt. Már nem a régi helyen várt minket, hanem elibénk jött, nap mint nap egy kicsikét közelebb. Farkcsóválás, dörgölődzés, dorombolás után ott fogyasztotta el mohón a reggelijét a bokrok között. Tartalékolt-e magának, juttatott-e belőle sorstársainak, sohasem tudtuk meg, mint ahogyan azt sem, vannak-e kölykei, amelyekről gondoskodnia kell.
Az idő előrehaladtával Cili egyre közelebb került az ezernyi veszélyt rejtegető főúthoz. Úgy tűnt, óvatosságát teljesen föladta, ami az ő esetében bizony nagyon is kockázatos volt. Mondhatnám, felelőtlenség.
Kora tavasz volt, hűvös még, de ragyogott a nap, mint a rézüst.
Cili az útkereszteződésben várt, ott állt az útszegélyen, feszülten figyelt. Ahogy megpillantott minket, nekiiramodott, mit sem törődve a forgalommal. A Suzuki fékezett. Tompa puffanást hallottunk.
