Diplomás szegénység

„Az egyik fele diplomás, a másik fele analfabéta. Kell-e ennél pompásabb elosztás?”

Egy múltban játszódó regény megírását kötelezően megelőzi az adott korszak feltérképezése. Ebben nagy segítségünkre lehetnek a korabeli újságok. Elolvassuk a vezércikkeket, a tárcákat, a tudósításokat, de még az utolsó oldalakon található hirdetéseket, állás- és hivatalpályázatokat, árverési, árlejtési értesítéseket (ez utóbbiak a manapság divatos közbeszerzési pályázatokhoz hasonlíthatók), hogy lehetőleg minél többet magunkba szívhassunk abból a letűnt világból, melyet a regényben feltámasztani szándékozunk. Persze nem véletlen, ha úgy érezzük, a megsárgult új­ság­oldalak lapozása során olyan országba csöppentünk, melynek értjük ugyan a nyelvét, de szokásait, hétköznapjait alig-alig. Minden új és idegen: a viselet, amelyben eleink jártak, közlekedési eszközeik, szórakozási szokásaik, mindennapi ügyes-bajos dolgaik, amelyeken töprengtek, dohogtak vagy nevettek.

A mi esetünkben az ezerkilencszázas évek legelejéről van szó, s a Bácska című zombori újság 1902-es évfolyamáról. A cikkeket olvasva szinte áthidalhatatlannak tűnik a távolság köztünk és néhai polgártársaink között, akik 1902 júliusának egyik verőfényes napján a zombori Erzsébet park ösvényein sétáltak, a pavilonban játszó tűzoltózenekart hallgatták, s mondjuk azon töprengtek, hogy milyen lesz az esti elő­adás a szabadlíceumban, amelyen a város neves polgára, a kirendelt főügyész úr, Gozsdu Elek beszél majd a könyv történetéről. Lesz-e olyan érdekes, mint volt annak a két francia úriembernek a műsora, akik az előző hónapban látogattak a városba, egyenesen Afrikából, a búrok táborából, s az angol–búr háborúról tartottak érdekfeszítő beszámolót. Vagy amiatt zsörtölődtek e tisztes polgárok egymás között a platánok árnyas lombjai alatt, hogy a vármegyei közgyűlés ezúttal sem döntött a nyilvános utcai világítás megszervezéséről, amikor már Kecskemét és Nagybecskerek utcáin is elektromos hálózatok futnak, csak Zomborban nem, mert a nagytiszteletű közgyűlés évek óta képtelen eldönteni, hogy a Ganz vagy az Egyesült Villamossági Rt. kapja-e meg a koncessziós jogot a villanyvilágítás kiépítésére. Ugyanakkor olyan cikk is szemünk elé kerülhet, mely azt bizonyítja, hogy hiába a százvalahány év s a két világháború, amely a megértés akadályaként tornyosul eleink s miközöttünk, oda és vissza többször is lerombolva már a hidakat a múlt és a jelen világa között, hiába a másmilyen ruhák, a napernyők, a konflisok és a zsirárdikalapok, egyes dolgok azóta sem változtak.

Vezércikk a zombori Bácska című újság egyik 1902-es számából (az analógia könnyebb megértéséért nem árt tisztázni: az akkori középiskolai végzettség elismertségben, közmegbecsültségben a mai egyetemi végzettségnek felelt meg):

„A szegénység hosszú és nagy sorában, mely égő sebe társadalmi életünknek, most a modern korban már-már a legelőkelőbb helyet a diplomás szegények foglalják el. Minden tanév végével rajonként bocsátják ki ezeket tantermeikből a középiskolák.

A középiskolai oktatás nagy gépezete kitű­nően működik e téren. Felül teletömik minden esztendőben első osztályos diákokkal, alul pedig hullik kifelé az érett ifjak ezernyi tömege. Egy pillanatig tétovázva állanak a »testimonium maturitatis«-szal a kezükben, mint a kis csirke, a mely fölött most pattant meg a tojás héja, azután szétrebbennek az élet millió útjain: neki az idegen nagy világnak, a csalódásnak.

Nálunk kikerül minden esztendőben néhány ezer ifjú az érettségi alul, míg odalenn a mélységekben a népesség fele írni, olvasni nem tud. Az egyik fele diplomás, a másik fele analfabéta. Kell-e ennél pompásabb elosztás? Hogy társadalmunk képtelen elviselni azt a rengeteg tömeget, mely existenciáját a szellemi munkára alapítja, az hova tovább nyilvánvalóvá lesz. Réges-régen elértük már e tekintetben a telítettség fokát, a mi ez után következett, az már mesterséges és erőszakos küzdelem a munka megosztás törvényeivel, a mely előbb-utóbb katasztrófához juttat.

Mit fog csinálni és mire készül az a pár ezer ifjú, a ki most boldogan szorongatja a képesítő érettségi bizonyítványt? És azok a folyton szaporodó ezrek, a kik jövőre, kik három év múlva és azután hullanak ki éretten a középiskola rostájából? Ügyvédnek megy? Lehet szerencsés, de a dolgok törvényszerűsége immár a napi kenyeret sem biztosítja az ügyvédnek. Orvosnak megy? A városok tömve vannak orvos proletárokkal, a falvakban meg silány az orvos keresete. Mérnöknek megy? Hol van nálunk gyáripar, a fejlett gazdasági élet, a mely a mérnök keresetét biztosítja? Közigazgatás? Államszolgálat? A legmagasabb protektorok birkóznak egy-egy hivatalszolgai stallumért.

Nagyeszű emberek, a kik okosakat gondolnak, keserves szemrehányásokkal szokták ezért illetni a társadalmat. Senki se akar dolgozni – zokogják búsan –, betűvető rabszolga, irodamoly, bürokrata akar lenni minden ember. Holott ott van a szabad világ, a munka végtelen mezeje, a melyen olyan független és boldog lehet mindenki. Ne neveljétek uraknak a fiai­tokat, óh, apák, mondják, hanem munkásoknak: a munkában van a kenyér, a boldogság és az élet, most és mindörökkön örökké. Mintha nem Magyarország volna az a Kánaán, a honnan százezer munkabíró férfi vándorol ki egy esztendő lefolyása alatt munka és kenyér nélkül. Mintha nem itt volna állandóan a munka nélkül való munkások százezernyi serege – kenyér nélkül. Mintha szüksége volna a társadalomnak a bölcs tanácsaikra.

Tudományos pálya? A hivatalszolga mélységes sajnálattal van eltelve a tekintetes úr iránt, a kinek méltóságán alul van az, hogy borravalót fogadjon el, de azért hivatalos kötelességében áll, hogy rendesen ruházkodjék, tisztességes lakásban lakjon, úri emberhez illően éljen feleségestől, gyermekestől, kutyástól, macskástól. A szolga boldognak érezheti magát, hogy az Isten kegyelme nem juttatta érettségi bizonyítványhoz, és abban a helyzetben van, hogy egy hatos borravalót megköszönjön az övénél szűkebb jövedelemmel rendelkező tekintetes úrnak, a miért valamit hozott neki a boltból vagy máshonnan.

A földi élet legdrágább kincsét adja az ember a diplomáért: az ifjúságot, a legragyogóbb tavaszi napokat. És kapja érte cserébe fiatalsága végén a bizonytalanságot, ha nem a nyomort vagy nélkülözést. Mindenki tudja ezt, és mégis töri magát a világ az iskolai képesítés után, a mely még világosabbá teszi a látást, felismerhetőbbé a szükséget és tűrhetetlenebbé a nyomort. Nem a vakság hajtja tehát az embereket a diplomás szegénység örvényébe, nem is a léhaság, nem is az úrhatnámság, hanem az a halvány reménysugár, a mely ebből a bizonytalanságból még feléje dereng. Másfelé nincs menekülés sehol, és ha itt bizonytalan a boldogulás, amott alant rettenetes a bizonyosság.”

(Bácska, 1902. július 22., kedd)