Száz évvel ezelőtt még költött a daru a Hortobágyon, csak hát a lápok, mocsarak lecsapolásával eltűnt. Manapság csupán átvonul, és a dicső rónaságot amolyan illusztris autóspihenőnek használja. Százezernél is nagyobb itt az állomány, mondja vezetőnk. Én nem vagyok telhetetlen, egyetlenegyet szeretnék végre látni. És igen. Megjelenik egy kósza egyed, amely valahogy elbitangolt a csapattól. Ott ni, irányozzuk a távcsövünket a magasba. Kissé spiccesnek tűnik, mintha mozgáskoordinációs problémái lennének. Végre leszáll a nádas környékezte partoson, mire felkrúgat több ezer fajtárs. Ő a csapat frontembere, azért örvend ilyen nagy népszerűségnek, mondom. És valóban. V alakban minden irányból belekarcolnak a szürkülő ájerbe a darucsapatok. Érkeznek innen-onnan a pityókás futár után. Van már néznivalójuk bőven a szélrózsa minden irányából érkező kukkeres látogatóknak. Nekem némi önismereti gyorstalpalóként is szolgál az októberi darules. Rájövök, türelem dolgában még van hova fejlődnöm. Vagy csak a nagyvárosi lét csendkárosultja lennék? És a pusztán töltött egy percet szubjektíve egy órának érzem?
A nap izzó vöröse kipingálja a nádast. A kis emelkedőn két felnőtt daru lassú táncba kezd. Felemelt szárnnyal kedélyesen forognak. Fura, hogy ilyen későn is van még kedvük táncikálni, mondja egy ásítozó hölgy. Fura ez a fauna.
2 perc próza
„Szevasz, puszta”, „Dubaji képeslapok” – olvassa el Halász Margit a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában megjelent tárcáit!
