Hogy mióta nem? Az egyik magyar–román meccs óta. Meg nem mondom már neked, melyik volt pontosan. Valami selejtező. Persze telt ház vagy majdnem telt ház, mert bármekkora a különbség a két ország focija között, egy magyar–román selejtező mindig élesben megy. Na, hát mentünk erre is a gyerekkel. Mert ha az ember manapság Magyarországon olyan meccset akar látni, amelyen megvan az a hangulat, ami amúgy a focihoz kell, akkor nem nagyon válogathat. És különben is, egy magyar–román meccsnek számomra még mindig pikantériája van. Odahaza gyerekkoromban volt talán egy-kettő belőle, de azokat messze tőlünk, Bukarestben játszották, és hát élőben amúgy is minden más. A foci a stadionban igazán élvezetes, nem a tévében, fotelből nézve. Ezért is vittem ki a fiamat. Élveztük is mind a ketten. Jó, hát mentek a rigmusok, hogy lesz még Erdély Magyarországé, meg Bukarestből magyar falu lesz, de hát az adok-kapok oda-vissza van, odakint az ellenkező irányból nyomják a hasonlókat.
A meccs után mentünk az egyik mellékutcában, ahol a kocsit hagytam, mert nem akartam a stadionhoz közel parkolni, nehogy balhé esetén baja essen. S akkor láttam, ott parkol két román rendszámú autó, bevert szélvédőkkel. De tudod, milyen rendszámok voltak? CV, vagyis Kovászna megye. Érted, öcsém? A székelyek egy teljes napot autóztak, hogy élőben szurkoljanak a magyar válogatottnak, erre a mi nagymagyar drukkereink agyatlanul beverik a szélvédőiket. Na, hát ennyit erről. Nincs mit ragozni rajta. Azóta nem járok meccsre. De figyelj már, iszunk még egy sört? Csíki. Az azért királyság, hogy a pesti belvárosban is lehet kapni ilyet.
