Kovászna

És akkor most elmondom neked, miért nem járok én meccsekre. Mert egyébként szeretem a focit.

És akkor most elmondom neked, miért nem járok én meccsekre – mielőtt folytatta volna, Gáspár meghúzta a lassacskán kiürülő söröskorsót. – Mert egyébként szeretem a focit. Állati jó dolog. Persze már régen nem sport, hanem show-biznisz. A szórakoztatóipar része, iszonyú pénzek mennek át rajta, tömegeket vonz, ezért nem is lehet a többi sportággal egy kalap alá venni, hogy mondjuk az egyikben micsoda eredményeink vannak, mégsem tud róluk senki, mert nem nyomatja a média és így tovább. Ez olyan, mintha az almát akarnád a körtével összehasonlítani. A focit külön kell kezelni. Könyveket írtak a társadalmi hatásairól. Meg hát üzlet: ha bukta van, nemcsak az elveszett érmet lehet siratni, hanem a lóvét is. De neked kell ezt magyaráznom? Amúgy nem véletlen, hogy ennyi embert megmozgat, mert irtó jó játék. Én is bírom nagyon. És követem is a fejleményeket. Csak éppen meccsre nem járok.

Régebben jártam. Nem mindig önszántamból, mert amikor például katona voltam, kivezényeltek bennünket a Steaua meccseire. Egyszer a Hagi ott ordította tőlem pár lépésre, hogy „menj az anyád picsájába”. Lehet, hogy nem pont ezt üvöltötte, nem ismerem az összes román káromkodást, de valami ilyesmit. És föltehetően nem nekem ordította, hanem a labdának, mert elgurult a kapu mellett. Na, azt a csávót nem gúnyból nevezték a Kárpátok Maradonájának! Hanem mert tényleg nagy játékos volt. Ezt mi is elismertük. Mármint mi, erdélyi magyarok. Akik persze a magyarokra figyeltünk, és nekik szurkoltunk. Középiskolás koromban kilógtunk a kollégiumból, amikor a Videoton meccsezett, és kerestünk olyan helyet, ahol lehetett fogni a magyar tévét, hogy egyenesben lássuk, ahogy a Vidi végigveri Európát. Mondjuk a Steaua, a román katonacsapat meg jól kiverte akkor a magyar katonacsapatot, a Honvédot a nemzetközi kupából, de ott volt nekünk még a válogatott, amely a mexikói vb előtt – ugye emlékszel – leiskolázta a brazilokat is.

Miután átjöttem ide, Pesten is mentem meccsekre. Itt már önszántamból. Kedvenc csapatom nem volt, valójában nem volt kiért rajonganom, mert közben a magyar foci csúszott le a béka segge alá, miközben például a román meg ment fölfelé, de azért kijárogattam. És amikor megszületett a fiam, vittem őt is. Már egészen kicsi korától fogva. Akartam, hogy ő is megszeresse ezt a játékot. Mert tényleg van rajta szeretnivaló. Csak éppen mostanában már nem megyünk ki.

Hogy mióta nem? Az egyik magyar–román meccs óta. Meg nem mondom már neked, melyik volt pontosan. Valami selejtező. Persze telt ház vagy majdnem telt ház, mert bármekkora a különbség a két ország focija között, egy magyar–román selejtező mindig élesben megy. Na, hát mentünk erre is a gyerekkel. Mert ha az ember manapság Magyarországon olyan meccset akar látni, amelyen megvan az a hangulat, ami amúgy a focihoz kell, akkor nem nagyon válogathat. És különben is, egy magyar–román meccsnek számomra még mindig pikantériája van. Odahaza gyerekkoromban volt talán egy-kettő belőle, de azokat messze tőlünk, Bukarestben játszották, és hát élőben amúgy is minden más. A foci a stadionban igazán élvezetes, nem a tévében, fotelből nézve. Ezért is vittem ki a fiamat. Élveztük is mind a ketten. Jó, hát mentek a rigmusok, hogy lesz még Erdély Magyarországé, meg Bukarestből magyar falu lesz, de hát az adok-kapok oda-vissza van, odakint az ellenkező irányból nyomják a hasonlókat.

A meccs után mentünk az egyik mellékutcában, ahol a kocsit hagytam, mert nem akartam a stadionhoz közel parkolni, nehogy balhé esetén baja essen. S akkor láttam, ott parkol két román rendszámú autó, bevert szélvédőkkel. De tudod, milyen rendszámok voltak? CV, vagyis Kovászna megye. Érted, öcsém? A székelyek egy teljes napot autóztak, hogy élőben szurkoljanak a magyar válogatottnak, erre a mi nagymagyar drukkereink agyatlanul beverik a szélvédőiket. Na, hát ennyit erről. Nincs mit ragozni rajta. Azóta nem járok meccsre. De figyelj már, iszunk még egy sört? Csíki. Az azért királyság, hogy a pesti belvárosban is lehet kapni ilyet.