Aztán amikor megkísértettünk, máris szaladunk megszégyenülten a másik „szolgáltatóhoz”. Fogyókúrás könyveket, karcsúságot ígérő magvakat, konditerem- és/vagy szépségszalonbérleteket vásárolunk, remélve, majd helyükre billentenek mindent, és a végén újra azok leszünk, akik voltunk a csülökpörkölt előtti időkben.
Lehet, hogy összeesküvés-elmélet, de nekem régóta van egy olyan érzésem: ezek ott, a háttérben összejátszanak. „Ezek” – a duci Lucullus és a sudár Adónisz, a földi örömöt ígérő hizlaldás és a szépséggel szédítő atléta – voltaképpen egy csapatban játszanak, összedolgoznak. Egy brancs. Hát persze, hogy az, hiszen belőlünk, gyarló halandókból élnek, csak nem vesszük észre. Két, egymással összekacsintó kalmár áldozatai vagyunk. Mondhatnám úgy is, a munkaadóik. Átlátni, fölmérni mindezt persze lehetetlen, meg aztán időnk sincs rá, hiszen a világ megállás nélkül provokál. Annál jobban, minél inkább engedjük, hogy ránk telepedjen az egyre fojtogatóbb civilizáció a maga szirupos szirénénekével. Mint egy havas, csúszós műlesiklópálya bójáit, úgy tűzdeli tele életünket kísértésekkel a sors.
A sors? Vagy csak saját gyengeségünk? Az a kétségbeejtő, elpuhult és föllazult állapot, amelybe önmagunkat sodortuk? Bizony, lehet. És ez itt a nagy kérdés. Mert ne feledjük, a nagy fogadkozásokat nagy szamárságoknak kell megelőzniük. Bűnbánat sincs bűnbeesés nélkül. A mértékkel élő embernek nincs miért vezekelnie. Aki nem száguldott túl a célon, annak nem kell visszatolatnia. És ez már nem „diétás” kérdés. Sokkal több.
Ami engem illet, már hosszú évek óta nem teszek semmilyen fogadalmat az új évre – helyette kérek odafentről, hasztalan. Ugyanazt kérem, amit a költő: „Egy kis független nyugalmat, / Melyben a dal megfoganhat, / Kértem kérve: / S ő halasztá évrül-évre.”
Kivárom.
###HIRDETES2###
