Ne vígy minket kísértésbe!

Ezek ott, a háttérben összejátszanak: a duci Lucullus és a sudár Adónisz.

Ha készülne statisztika az újévi fogadalmak százalékos megvalósulásáról, bizonyára jókat derülnénk a fogadkozók pezsgődurrogásos optimizmusán. Ha akadnak is ellenpéldák, a harsány vállalások zöme bizony már embrionális állapotában kudarcba fullad. A kezdeti lelkesedés után gyorsan visszalopódzik a régi módi, a tespedt valóság, hamar leállunk az eltervezett fogyókúrával, a munka utáni kocogással, tornával, mégsem tesszük le végleg a poharat, a cigarettát, a számítógép előtt is ott ragadunk éjfélig, mint előtte, az angoltanfolyamra is „elfelejtünk” beiratkozni, és így tovább

Gyengék vagyunk, na.

Talán nem véletlen, hogy a mégis célba érő nagy fogadalmainkat történelmi becsben tartjuk. (A szegedi dóm például azért kapta a fogadalmi templom jelzőt, mert felépítése az ottani városatyák megvalósult fogadalmára utal; egy évvel az 1879-es nagy árvíz után megfogadták, hálából – az életben maradtak üdvéért – templomot emelnek. Így is cselekedtek!) Bár az újévi fogadkozókra nem jellemző az ájtatosság, én azért csak ideemelek egy Miatyánk-citátumot: „Ne vígy minket kísértésbe!” Ugyanis erről van szó, nem másról. Ezen merengek most kicsit!

Az egyszerűség kedvéért vegyük a fogyókúrás fogadkozást, már csak azért is, mert ez az egyik leggyakoribb ígéret újév hajnalán. Az utálatos elhízás elleni ádáz harc, a hadüzenet a kilóknak, pocaknak, ülepnek, tokának, deréktáji „mentőövnek”. Gondolom, ismerős. Ha valahol, akkor az evés-ivásnál biztosan igaz: az élet egyetlen nagy kísértéssorozat. Akaraterőt próbáló, ravasz aknamező. Az ínycsiklandó falatok, ételköltemények és cukrászati remekek erdejében nem könnyű római jellemnek maradni a mindennapokon. Csak keveseknek sikerül a produkció. Szilveszter éjjelén, újév hajnalán még harsányan, bátran ígérgetünk; de jő a másnap, a harmadnap Tovább nehezíti a fogadkozó dolgát, hogy a külvilág, mintha csak erre esküdött volna fel, egyvégtében, megállás nélkül provokál: sztárséfek, mesterszakácsok, lakodalmak, vacsoracsaták és mesés ételreceptek leselkednek az emberre lépten-nyomon. Zsivajuk elnyomja a halk imát: „Ne vígy minket kísértésbe!”

Aztán amikor megkísértettünk, máris szaladunk megszégyenülten a másik „szolgáltatóhoz”. Fogyókúrás könyveket, karcsúságot ígérő magvakat, konditerem- és/vagy szépségszalonbérleteket vásárolunk, remélve, majd helyükre billentenek mindent, és a végén újra azok leszünk, akik voltunk a csülökpörkölt előtti időkben.

Lehet, hogy összeesküvés-elmélet, de nekem régóta van egy olyan érzésem: ezek ott, a háttérben összejátszanak. „Ezek” – a duci Lucullus és a sudár Adónisz, a földi örömöt ígérő hizlaldás és a szépséggel szédítő atléta – voltaképpen egy csapatban játszanak, összedolgoznak. Egy brancs. Hát persze, hogy az, hiszen belőlünk, gyarló halandókból élnek, csak nem vesszük észre. Két, egymással összekacsintó kalmár áldozatai vagyunk. Mondhatnám úgy is, a munkaadóik. Átlátni, fölmérni mindezt persze lehetetlen, meg aztán időnk sincs rá, hiszen a világ megállás nélkül provokál. Annál jobban, minél inkább engedjük, hogy ránk telepedjen az egyre fojtogatóbb civilizáció a maga szirupos szirénénekével. Mint egy havas, csúszós műlesiklópálya bójáit, úgy tűzdeli tele életünket kísértésekkel a sors.

A sors? Vagy csak saját gyengeségünk? Az a kétségbeejtő, elpuhult és föllazult állapot, amelybe önmagunkat sodortuk? Bizony, lehet. És ez itt a nagy kérdés. Mert ne feledjük, a nagy fogadkozásokat nagy szamárságoknak kell megelőzniük. Bűnbánat sincs bűnbeesés nélkül. A mértékkel élő embernek nincs miért vezekelnie. Aki nem száguldott túl a célon, annak nem kell visszatolatnia. És ez már nem „diétás” kérdés. Sokkal több.

Ami engem illet, már hosszú évek óta nem teszek semmilyen fogadalmat az új évre – helyette kérek odafentről, hasztalan. Ugyanazt kérem, amit a költő: „Egy kis független nyugalmat, / Melyben a dal megfoganhat, / Kértem kérve: / S ő halasztá évrül-évre.”

Kivárom.

###HIRDETES2###