Regényes idők

Hajdan a kávéházban távozáskor kérte el a pénzt a kasszírnő. A gyorsétteremben előre, a pultnál fizetünk.

Azokban a régi regényes időkben nemcsak esténként meg éjjelente, hanem napközben is megteltek a kávéházak. A városi lét szerves elemei közé tartozott, hogy az ember a nap bizonyos szakában beüljön a polírozott asztal mellé, amelynek lapja tükörként verte vissza a kristálycsillárok fényét, és eltöltsön ott némi időt egy fölengedett vagy már eleve hígra főzött ébenfekete (netán a sok tej miatt barnává változott) kávé, valamint egy pohár víz és néhány, mindig ropogós zsömle kellemesen zsibbasztó társaságában. Ez a némi idő olykor órákat jelentett, máskor negyedórákat csupán, mert a városi ember már akkor is folyton rohanásban és késésben volt. Ennek ellenére kávéházra mindig szakított időt. Néha elegendő volt pusztán üldögélni, belelapozni a legfrissebb újságokba, a kirakatszerű, hatalmas ablakokon keresztül bámulni az utcán dübörgő villamosokat, a békésen zörgő konflisokat, az egymásba karolva sétáló hölgyeket, a kopogó sétapálcájukkal is folyton siető úriembereket, a rikkancsokat, a futárokat, a kimenős cselédeket, a szabadságos bakákat, a sípoló rendőröket. Ám a legnagyobb élményt és vonzerőt a történetek jelentették, amelyek úgy töltötték meg a kávéházak hatalmas légterét, akár a kávégőzzel keveredő szivarfüst. Történetek, amelyek révén bele lehetett pillantani mások életébe, és amelyeket legalább olyan jó volt hallgatni, mint elmesélni. Ezeket a történeteket tovább lehetett szőni, újra meg újra átgondolni, összegubancolni, majd kibogozni a szálakat úgy, hogy végül aki eredetileg mesélte őket, az se tudott volna rájuk ismerni. Némelyik azóta sem veszett feledésbe, hiszen a magyar irodalom óriásai is ott ültek a kávéházi asztaloknál – volt, amelyiket ők mesélték, volt, amelyiket csak hallgatták, ám többségüket megírták, és ma viszontlátjuk őket az életműkiadásokban meg az olvasókönyvekben.

A mai regényes időkben is vannak kávéházak, közöttük nem egy korhű díszekbe öltözve igyekszik megidézni hajdani elődeik emlékét. Jó ezekbe beülni, ugyanakkor nem kell különösebb belátás ahhoz, hogy tudjuk, funkcióik már messze nem azok, mint egykoron. Keljünk is föl hát most a polírozott asztal mellől – persze óvatosan, nehogy fölborítsuk a vastag üvegből készült cukortartót –, és menjünk pár sarokkal arrébb, a legközelebbi plázában lévő gyorsétterembe. Bár napszaktól függetlenül többnyire dugig van, egy sarokban azért találunk helyet, és talán azt is elnézik nekünk, hogy kis adag sült krumplit magunkról és időről egyaránt megfeledkezve megszámlálhatatlan perceken keresztül majszolunk, miközben a sötét színű, matt műanyag asztalra könyökölve óhatatlanul is odafigyelünk a közelünkben zajló élénk társalgásra. Három hölgy ül a szomszédos műanyag székeken, előttük lassacskán ürülő papírdobozok, átázott papírpoharak, színes szívószálak. Jól öltözöttek, csinosak, szépek még úgy is, hogy arcukon barázdákat húzott talán kevésbé az idő, mint inkább a sors. A történetek úgy töltik be a gyorsétteremnek a plázával közös légterét, akár a közben megszakítás nélkül üvöltő diszkózene. Az egyik nő arról beszél, hogy volt férjének ma van a születésnapja: hajnalban, ébredés után mindjárt ez jutott eszébe, és rögvest be is ugrott az a kép, amint az új feleség csókkal, ajándékkal és ágyba vitt reggelivel köszönti urát. A másik az édesapját emlegeti, akivel az előző napon gondok voltak az otthonban, ahova nemrégiben került: meztelenül rohangált a folyosókon föl és alá, végül csak nyugtatóval tudta egy orvos lecsillapítani. A harmadik a másik kettőnél boldogabbnak, de legalábbis vidámabbnak tűnik: elmeséli, hogy úgy néz ki, megannyi próbálkozás után végre megtalálta az igazit, mégpedig az interneten, és noha e férfiú munkája miatt külföldön él és dolgozik, legalább Viberen nonstop elérhető, manapság már az is valami. Talán egy író egyszer megírja majd az ő történeteiket is.

Hajdan a kávéházban távozáskor kérte el a pénzt a kasszírnő. A gyorsétteremben előre, a pultnál fizetünk. A helyszín és a kor változik, a szereplők változatlanul mi vagyunk – mi és a regényes idők.