Skorpió fecskenyállal

„Filc Kálmán szakmai úton járt Pekingben, s hallott pár bizarr ételről. Például ott a fecskefészek.”

Kálmán gyerekkorában váltig szörnyülködött egy kalandregényen, amelyben leírták, hogy a kínaiak lekötözik a majmokat, lefűrészelik a koponyatetőt, és kanállal eszik ki a majom agyvelejét, mert minél rémültebb az állat, annál finomabb a csemege. Persze ha még életében kiennék az agyát, alighanem Kálmán is megrémülne némiképp. Az őzeket is kínozták elfogyasztás előtt, állítólag úgy ízesebb a húsuk.

Filc Kálmán szakmai úton járt Pekingben, s hallott pár bizarr ételről. Például ott a fecskefészek, amely a partifecskének tejszerű, édeskés nyálából és algákból készült műalkotás, nem a mifelénk honos szalmagubanc. Levesnek, mondják, kitűnő. A fecske persze nem örül, hogy ingatlanját csak úgy leverik, ezért újabbat és újabbat rak, egyre kevesebb nyállal, mind több sárral, vérrel és maszattal, ezek már csak másod-, harmadosztályú árunak eladhatók. A Peking kulináris élményei után kutatóknak egyik első találatként ugrik ki a pöcsétterem, ahol szinte bármely állat hímtagja elfogyasztható: először kihozzák a tagot nyers mivoltában, utána kívánalom szerint elkészítve. Hiába no, összefut a szájunkban a nyál! Vagy a nyálunkban a száj.

Az Ízek utcáján nyársra húzott, eleven skorpiók fickándoznak, csábosan izegnek-mozognak, és amint a kedves vevő választ egyet, máris zsupsz a sistergő olajba. Akadnak ott még bizarr jószágok, sáska, lárva, madárpók, tengericsillag és uborka, ezerféle rovar gubbaszt a nyárson, legbüdösebb mégis a rohasztott tofu kisütve. Aki kóstolt skorpiót, azt mondta, olyan, mint a túlsütött csirkebőr, mállik és ropog, különösebb íze nincs. A sáska meg csipszhez hasonlatos.

Egy kínai ismerős legyintett az egészre, ugyan minek zabálnának az itteniek tücsköt-bogarat, amikor van kacsa, liba, tyúk, disznó, bárány, marha, minden. Ez afféle parasztvakítás hígagyú turistáknak. Az úton-útfélen kapható nyársaktól óva intették Kálmánt, a birkahús időnként állítólag patkányból készül rajtuk, még a faggyúereket is rávarázsolja valahogy a leleményes kereskedő. A taxiból kinézve látott is egy patkánykomát, ott caplatott lelkesen a gyorsforgalmi út mentén, nyílpuskával rögtön levadászhatta volna.

Létezik azért pár fura, mai napig népszerű fogás, mint például a fiúpisiben főtt tojás, amely valamelyik tartományban helyi specialitás. Az iskolai mosdókban gyűjtőedényt helyeznek el a megfelelő alapanyag beszerzéséhez. A lánypisi ebből a szempontból teljesen értéktelen, mivel a fiúpisiben főtt tojás nemcsak ízletes, hanem rengeteg betegség, többek között a rák ellen is hathatós. Élettani hatásai elképesztőek.

Meg ott van a horrorisztikus szőrös tojás, amely voltaképp tizennyolc napos csirkeembrió megfőzött állapotban. Ott gubbasztanak a hunyt szemű, szomorú kis létkezdemények közszemlére téve, a nép meg tolong, hogy befalhassa őket.

Filc Kálmán a sok extrémséget nem kóstolta, annál inkább a jó kis tésztás leveseket, csípős „szétvert” uborkát, finom zöldbabokat, répákat, bambusz­rü­gyeket, paprikát, káposztás húsgombócot, sokféle szószos csirkét, szójamártásos malacot rizzsel, mindenfélét. A többit egye, akinek hét anyja van. Hangulatos tóparton vacsorázott pekingi kacsát, melynek zsíros és ropogós bőrét kristálycukorba kell mártani. Volt mogyorós csirke is, tészták, babok, fafülgomba, amely tényleg emberfül módjára porcog a fog alatt. A tavon hajók, a part közelében lótuszvirágok. Tél vége felé megesik, hogy a még befagyott részen korcsolyáznak, a már kiolvadt felszínen meg úszkálnak a he­lyiek. Hiába, keleti embert nem puhafából faragták

Kálmán látta élni a kínaiakat, a szürke téglás sikátorházak, hutungok előtt ücsörögnek a padon. Lábuknál kis teásibrik, benne hosszú szálú teafű. Beszélgetnek, cigiznek, hunyorognak. Az autómosó műhely tárva-nyitva, kocsi nem áll benn éppen, madzsongozó férfiak vitáznak szenvedélyesen a kis já­ték­asztal körül, repdesnek a nagy ívű gesztusok. A hajmosó szalon előtt állványon csüngnek az arcra terítendő minitörülközők, kis száradás után mehetnek a következő kuncsaft képére. Masszázs is van a szomszédban, egy lány nézelődik az üzlet előtt, ujjait lazítgatja. A kis kávézóban, amely a turisták kedvéért nyílt, hiszen kínai ember nem kávézik, pár vörhenyes képű angolszász fiatal telepszik egy asztalhoz, kérdezve, nem tudná-e kölcsönadni a pincér hölgy a mobilját egyetlen pekingi hívás erejéig. A leleményes lady közli, hogy semmi akadálya, ha rendelnek valamit. A polcon ott virít egy Hans Arp-album, amely keleti szemmel nézve talán nem is annyira absztrakt műveket rejt.

Világoskék pólóban egy szakasz tejfölösképű, izzadt katona fut át az utcán egy ütemre, mögöttük az őrmesterük fehér felsőben. A város minden középülete előtt ilyen lányos ábrázatú katonababák vagy babakatonák állnak lötyögős, élére vasalt uniformisban, szuronyos puskával. Persze lehet, hogy nem kell minden hadfinak marconának lennie, elég, ha fegyvere van. A marcona is meghal egy bekapott golyótól, meg a szűzies is. És ami egy seregnél a legfontosabb, sokan vannak.

Pár sarokra onnan lábtollasoznak néhányan, virtuózan pörögve-forogva rugdalják a tollakkal felszerelt minilabdát, sarokkal adják vissza, vállukra ejtik, kiáltoznak örömükben, tapsolnak, ha a másiknak valami bonyolultabb trükk sikerül.

Ha befülelünk a tiltott város egyik résnyire nyílt, császárvörös kapuján, halljuk, hogy kocc-kocc, mintha óraszerkezet ketyegne, jár a labda ide-oda, ráérő idejükben pingpongoznak az őrök.

Pekingben egymás hegyén-hátán él és gubbaszt és nyüzsög a régi és az új. A metróállomások hatalmas paloták, pagodára emlékeztető tetőkkel, négy kijárattal, hadsereg elszállásolásához is elég tágas csarnokkal. A felüljárók lendületesen modern vonalúak, áramlik a végtelen forgalom. Vagy inkább araszol, mert némi dugó még este is van. Egy idomtalan felüljáró tövében viszont, egy fás liget közepén Filc Kálmán apró méhészetet látott, ötven-hatvan kaptárral, egy lakókocsival, amelyben van tévé és minikonyha, a méhész pedig ott dohányzik a küszöbön egy széken, és árulja portékáját, amelyben alighanem több a kipufogógáz, mint a vitamin.

A jópofa kifőzdékben kis üvegfülkékben ülnek sorban a szakácsok, mindenki nagy hangon dicséri a főztjét, versengenek a vásárlóért. Ahogy a szupermarketekben is minden sor szélén áll egy kántáló munkatárs, és megpróbál meggyőzni, hogy ne (vagy ne csak) szardíniát vegyünk, mert a vécépapír fontosabb. Kálmán bilinarancssárga műanyag tálból evett jó kis zöldségleveskét, sok tésztával, húsdarabokkal. Az általános harsányságból csak egy bambuló kuktafiú rítt ki, ő volt a kínai Csipkerózsika vagy Csipkejózsika, egy árva szót nem szólt, folyton leragadt a szeme, félő volt, hogy beledől a saját kajájába, és százéves álomba merül.

Filc Kálmánnak a sienai múzeum teremőre jutott róla eszébe: az új év másnapján járt arra, a borostás, napszemüveges, idősebb figura alighanem jót szilveszterezhetett, dülöngélve ült a székén, és körülötte olyan tömény szeszillat lebegett, hogy az arra szálló rovarok leszédültek a levegőből.