Bóklászom a dicső rónaságon, és arra gondolok, ha képzőművész lennék, a puszta valamennyi növényét lerajzolnám. Olyan forma- és színgazdagság rejtezik bennük, melyre alapozni lehetne egy nemzetközi karriert. De mivel csak pálcikaembereket tudok rajzolni, úgy döntök, inkább a szó eszközét használom. Suszter maradjon a kaptafánál.
Be kell vallanom, többször is tépkedtem már sóvirágot Isten homlokáról. Ilyenkor az autó megtelt a nap illatával, és olyan érzésem támadt, mint amikor gyermekkoromban széjjelmarcangoltam a napraforgó bugáját. A makulátlanul fehér növényszivacsból áradt ugyanez a bársonyos illat.
Arra is emlékszem, hogy egyszer a vonaton hoztam egy csokrot, és többen megszólítottak: hol tenyészik ez a szép levendula? Ez nem levendula, hanem sóvirág, mondtam. Hóvirág? – kérdezte valaki nevetve. Kedvem lett volna egy botanikai címkét a csokor közepébe tűzni, melyen ez áll: „Magyar sóvirág, a kétszikűek rendjébe és az ólomgyökérfélék családjába tartozik. Az ürmös, szikes puszták jellegzetes nyár végi növénye. Júliustól szeptemberig virágzik, évelő. A levélnyele rövid. A párta lila. A virágok tövében három murvalevél nő.”
Ha az embernek szerencséje van, és éppen a virágzáskor kószál a pusztán, olyan ajándékkal térhet haza, melyet senki sem vehet el tőle. Csak le kell csuknia a szemét, és megjelenik előtte az utánozhatatlan lila virágtenger. Ajánlatosabb, ha képzeletében jelenik meg a Limonium gmelinii ssp. hugaricum, mert a sóvirág védett faj lett.
Éppen ezért az idén már nekem sem volt szívem tépkedni e szépséges, száraz virágnak való növényből. Pedig milyen jól mutatna a kredencem sarkán lévő, fekete alapon lila mintás, ütött-kopott vázában! Nagy volt a kísértés, már éppen nyúltam volna, hogy legalább egy minicsokrocskát összeállítok, amikor a gulyás kutyája rám vakkantott. Mi van, ha ez a kutya ösztönösen érzi, hogy tilosban kóricálok? Ez a szakmája, nem? Nagy levegőt vettem, és úgy tettem, mintha a virág szirmán mászkáló bogarakat birizgálnám. A kutya félrebiccentette a fejét, és ravasz szemével azt üzente: engem aztán nem versz át, láttam, hogy virágot akartál tépni. Olcsó trükk. Azért, mert pusztai kutya vagyok, nem vagyok bolond.
A sóvirág népi nevei: vasvirág, szíki lapu, szíksaláta, lelleg, jeges virág. Tudják, melyik a legtöbbet mondó számomra? A vasvirág. Hogy miért? Elmondom, és így végre könnyíthetek lelkiismeret-furdalásomon, mely évek óta mardos. Az úgy volt, hogy akkor is nagyon siettünk. Tényleg csak öt perc, hangzott az autóból, és én bevágtattam az ezer és miljom sóvirág mezejébe.
Szóval ott voltam az áhított préda közvetlen közelében, gyorsabban kezdett verni a szívem. Csak öt perc, a legszebbeket, a legszebbeket, hol is vannak a legszebbek? A nagy kapkodás kellős közepette rájöttem, hogy nem tudom puszta kézzel letépni a virágot. A szára olyan erős, mint a vas. Nekem akkor is kell ez a virág, motyogtam, és egyet-kettőt tövestől felhúztam. Majd otthon levágom ollóval a virágát, a gyökerét meg elültetem a kertbe, nyugtattam magam. Elültettem. De nem eresztett gyökeret. Makacs volt, dacos és vad, nem hagyta magát csak úgy betelepíteni.
Augusztusban Hortobágy vasútállomásán egy francia lány hatalmas sóvirágcsokorral szállt fel a Füzesabonyba tartó vonatra. Pechemre vagy szerencsémre éppen úgy ült le, hogy a csokor farkasszemet nézett velem. Hát, mit ne mondjak, furcsa érzés volt, úgy értve, irigy lettem. Először is szívesen elmondtam volna a lánynak, hogy ez a virág védett. Viszont nem vagyok egy beszólogatós típus, és egyébként is a virág már le volt szedve. Akkor meg? Most randítsak bele egy turista örömébe?
Inkább elképzeltem a virágot Párizsban, egy Szajna-partra néző lakásban. Vajon meddig tartják majd vázában? És mikor dobják ki? Ezek jártak a fejemben és egy Donászy Magda-vers, melyet gyermekkoromban fel kellett mondanom. Most kissé átköltöttem: sóvirágom, virágom, mi újság a világon? Satöbbi satöbbi. És a végére emlékszem már csak: „Ó, be szép ez virágom!”
