A sóvirág népi nevei: vasvirág, szíki lapu, szíksaláta, lelleg, jeges virág. Tudják, melyik a legtöbbet mondó számomra? A vasvirág. Hogy miért? Elmondom, és így végre könnyíthetek lelkiismeret-furdalásomon, mely évek óta mardos. Az úgy volt, hogy akkor is nagyon siettünk. Tényleg csak öt perc, hangzott az autóból, és én bevágtattam az ezer és miljom sóvirág mezejébe.
Szóval ott voltam az áhított préda közvetlen közelében, gyorsabban kezdett verni a szívem. Csak öt perc, a legszebbeket, a legszebbeket, hol is vannak a legszebbek? A nagy kapkodás kellős közepette rájöttem, hogy nem tudom puszta kézzel letépni a virágot. A szára olyan erős, mint a vas. Nekem akkor is kell ez a virág, motyogtam, és egyet-kettőt tövestől felhúztam. Majd otthon levágom ollóval a virágát, a gyökerét meg elültetem a kertbe, nyugtattam magam. Elültettem. De nem eresztett gyökeret. Makacs volt, dacos és vad, nem hagyta magát csak úgy betelepíteni.
Augusztusban Hortobágy vasútállomásán egy francia lány hatalmas sóvirágcsokorral szállt fel a Füzesabonyba tartó vonatra. Pechemre vagy szerencsémre éppen úgy ült le, hogy a csokor farkasszemet nézett velem. Hát, mit ne mondjak, furcsa érzés volt, úgy értve, irigy lettem. Először is szívesen elmondtam volna a lánynak, hogy ez a virág védett. Viszont nem vagyok egy beszólogatós típus, és egyébként is a virág már le volt szedve. Akkor meg? Most randítsak bele egy turista örömébe?
Inkább elképzeltem a virágot Párizsban, egy Szajna-partra néző lakásban. Vajon meddig tartják majd vázában? És mikor dobják ki? Ezek jártak a fejemben és egy Donászy Magda-vers, melyet gyermekkoromban fel kellett mondanom. Most kissé átköltöttem: sóvirágom, virágom, mi újság a világon? Satöbbi satöbbi. És a végére emlékszem már csak: „Ó, be szép ez virágom!”
