A karácsonyi lunda

Tudod, melyik volt életem legkeservesebb időszaka? ’94 ősze és tele.

A jó hírek azonban ritkán érkeznek egyedül, többnyire követi őket egy rossz is, párban járnak, mint a bal meg jobb láb, ha lép az egyik, lépnie kell a másiknak is, hát mi sem sokáig örülhettünk István munkájának, mert december elsejével meg felmondták az enyémet. Utolsó fizetésemből megvettem a száz márkát, harmadikán a főbérlő asszonyság kezébe nyomtam, de nem árultam el neki, hogy fogalmam sincs, miből fogom kifizetni a következőt. Egyre közeledett a karácsony, én meg folyton Jocó postást vártam, időmből kitelt, otthon gubbasztottam egész nap, de legalább a lányok örültek, nem kellett az óvoda meg az iskola után Zsuzsiéknál kotlaniuk naphosszat, szép, hosszú estéket töltöttünk együtt, társasjátékoztunk, színeztünk a kicsivel, kalácsot sütöttünk, majdnem olyan volt, mintha egy rendes család lennénk.

És karácsony hetének utolsó munkanapján, mintha csak szándékosan időzítette volna a posta így, megérkezett István csomagja, Jocó bácsi mosolyogva nyomta kezembe az értesítést, menjek be a központi postára, mondta, ott átvehetem. Meg sem vártam, hogy kilépjen a kapun, fogtam a kabátomat, és szinte futva értem oda. Persze az történt, amitől tartottam, már felnyitották. Amikor a mogorva kisasszony a pult fölött átemelte a csomagot, azon látszott, hogy újracsomagolták, a posta céges ragasztószalagjával tekerték körbe, hogy legalább valamennyire egyben maradjon. Hazacipeltem, kibontottam, amíg a lányok elvoltak otthonról, hogy István fa alá szánt ajándékait eldugjam előlük. Ám a tarka csőrű plüssmadarat, a lundát hiába kerestem, nem volt a dobozban. Filctollak, kifestők a kicsinek, csokoládé, kávé, egy kulcsra zárható, kiskutyamintás naplófüzet a nagyobbnak, de madár egy se. Igazából nem tudom, mit éreztem, azon már túl voltam, hogy kétségbeessem, megpróbáltam annak örülni, aminek lehetett. Nem is mertem a január harmadikára gondolni. Előző nap vettem egy aprócska fenyőfát a piacon, és vártam, hogy estefelé a lányokkal együtt feldíszítsük.

Péntek volt. Abban az évben szombatra esett szenteste. Elpakoltam a doboz maradványait, eldugtam a lányok ajándékait, és éppen nekiláttam volna főzni, amikor csengettek. Jocó postás volt, hozott pár üdvözlőlapot, és közben kedvesen megérdeklődte, megkaptam-e a pakkot. Belőlem meg kitört a keserűség, szegény öregúrra zúdítottam a keservemet, hogy kibontották a csomagot, ellopták a plüssmadarat, vele a háromhavi lakbérrevalót, milyen gazemberek dolgoznak a postán, kérdeztem tőle, és sírva fakadtam, ő meg csak állt az ajtóban zavartan, tehetetlenül bámult rám vastag, szarukeretes szemüvege mögül, mintha legalábbis ő tehetett volna a szerencsétlenségemről. Motyogott valami elnézésfélét szerbül, majd sarkon fordult és elment. Este a lányokkal feldíszítettük a kicsi fát, igyekeztem mosolygósnak, boldognak látszani, mert végül is mi mást tehettem? Eszembe jutottak a gyerekkori hittanórák, Jézus intelme, hogy megvan minden napnak a maga baja.

Másnap, szombat délután, amikor már szürkülni kezdett odakinn, és éppen azt terveztem, hogy nem várok estig, hanem amíg a lányok a másik szobában játszanak, kicsempészem István ajándékait a kamrából a fa alá, csengettek. El nem tudtam képzelni, ki lehetett ilyenkor. Azonban amikor ajtót nyitottam, senkit nem láttam odakinn. De közvetlenül előttem, a lábtörlőn, a papucsom orra előtt ott állt egy pici plüssmadár. Felvettem, kicsit nedves volt, odakinn esett az eső. Mintha több állatból rakták volna össze, lába akár egy kacsáé, a hasa fehér, a háta fekete, mint egy pingviné, csíkos, sárga csőre meg egy papagájé. Hátán egy alig látható cipzár volt, pici füllel. Kinyitottam. Pénz volt benne, de nem svéd korona, hanem három darab százmárkás. Sosem derült ki, hogyan került az elveszett madár a lakásajtóm elé, ahogyan az sem, hogyan lett a svéd koronából német márka. Amikor újra láttam Jocó postást, már-már a nyelvemen volt, hogy rákérdezzek, de aztán mégsem tettem, és ő sem hozta szóba soha.