Tudod, melyik volt életem legkeservesebb időszaka? ’94 ősze és tele. István augusztus végén utazott ki Svédországba, én meg egyedül maradtam az albérletben a két gyerekkel. Azt ettük, amit a szüleink hoztak néha faluról, pénzzel nem tudtak bennünket támogatni, csak abból adhattak, ami a ház körül megtermett. A főbérlőnk, egy szikkadt, ötvenes asszonyság minden hónap harmadikán, a fizetésem napján délelőtt, pontban tíz órakor becsöngetett hozzánk a pénzért. Az inflációs és a háborús idők miatt a lakbért német márkában kérte, a száz márkának arra az időpontra, amikor ő megérkezett, meg kellett lennie, a márkáért meg hétről hétre többet kellett fizetni az albánoknak a piacon. A szabadkai buszállomáson dolgoztam négy órában, az adminisztráció irodáit takarítottam. Munkaidőm délután öttől este kilencig tartott, vagy amíg a munkát be nem fejeztük, ez idő alatt a gyerekek az unokahúgomnál parkoltak, a zombori úton, nem messze a nagybanitól. Sógorom, Árpi ápoló volt az idősek otthonában, Zsuzsi meg még tanult a közgazdaságin. A nagyobbik lányom harmadikos volt, a kisebbik még ovis, mire munka után felszedtem őket Zsuzsiéknál, és hazaértünk, késő este lett. Istvántól hetente jött levél, hol ezt, hol azt ígértek neki, de az ígéretekből sose lett semmi, kapott valami menekültsegélyt, és reménykedett benne, hogy hamarosan rendes munkája lesz. Az egész ősz azzal telt el, hogy a bizakodó leveleit olvastam, az öreg Jocó bácsi, a postásunk már személyesen ismert, István leveleit sose dobta be a levélszekrénybe, mindig becsöngetett. Biztos jó hírek, szokta mondani mosolyogva. Azonnal válaszoltam a leveleire, még aznap megírtam, és másnap reggel rohantam a postára feladni, mintha ezzel is gyorsíthattam volna az idő múlását, a tavasz beköszöntét, amikor, a tervek szerint, indultunk volna utána. Ő Svédországban ült a szerencséjére várva, én meg otthon, Szabadkán, egészen november közepéig, amikor egyik levelében arról számolt be diadalittasan, hogy sikerült végre munkát kapnia, a göteborgi reptéren dolgozik, valami egészen pici reptéren, targoncát vezet, amellyel az utasok poggyászait szállítja a repülőig meg vissza, de ha leesik a hó, írta, akkor az ő dolga lesz majd a hókotró kezelése is. Küldött a reptérről egy képeslapot, hogy lássuk a munkahelyét, nem volt nagyobb a mi buszállomásunknál, a főbejárat előtt életnagyságú műanyag jávorszarvas állt. Még azt is írta levelében, hogy föladott egy csomagot a címünkre, benne apróságok a lányoknak karácsonyra, egy doboz kávé, édesség, ilyesmi, és hogy külön figyeljek oda a plüssmadár cipzáras zsebére. A plüssmadár egy lunda, amolyan nemzeti madárféle ott, északon, írta, nagyon szép és különleges, narancssárga lába úszóhártyás, akár egy kacsáé, fekete-fehér tollazata és színes, papagájszerű, tarka csőre van. Pénzt dugott el benne, háromhavi lakbért svéd koronában, én meg rögtön aggódni kezdtem, mert egy ideje köztudott volt, hogy a postán minden külföldről érkező csomagot felnyitottak, az értékes tartalmakat kiszedték, kilopták, hogy központi utasításra-e, vagy a posta dolgozói a saját szakállukra portyáztak, nem lehetett tudni, de a nagyobb küldemények rendre fölbontva, hiányosan jutottak el a címzettekhez.
A jó hírek azonban ritkán érkeznek egyedül, többnyire követi őket egy rossz is, párban járnak, mint a bal meg jobb láb, ha lép az egyik, lépnie kell a másiknak is, hát mi sem sokáig örülhettünk István munkájának, mert december elsejével meg felmondták az enyémet. Utolsó fizetésemből megvettem a száz márkát, harmadikán a főbérlő asszonyság kezébe nyomtam, de nem árultam el neki, hogy fogalmam sincs, miből fogom kifizetni a következőt. Egyre közeledett a karácsony, én meg folyton Jocó postást vártam, időmből kitelt, otthon gubbasztottam egész nap, de legalább a lányok örültek, nem kellett az óvoda meg az iskola után Zsuzsiéknál kotlaniuk naphosszat, szép, hosszú estéket töltöttünk együtt, társasjátékoztunk, színeztünk a kicsivel, kalácsot sütöttünk, majdnem olyan volt, mintha egy rendes család lennénk.
És karácsony hetének utolsó munkanapján, mintha csak szándékosan időzítette volna a posta így, megérkezett István csomagja, Jocó bácsi mosolyogva nyomta kezembe az értesítést, menjek be a központi postára, mondta, ott átvehetem. Meg sem vártam, hogy kilépjen a kapun, fogtam a kabátomat, és szinte futva értem oda. Persze az történt, amitől tartottam, már felnyitották. Amikor a mogorva kisasszony a pult fölött átemelte a csomagot, azon látszott, hogy újracsomagolták, a posta céges ragasztószalagjával tekerték körbe, hogy legalább valamennyire egyben maradjon. Hazacipeltem, kibontottam, amíg a lányok elvoltak otthonról, hogy István fa alá szánt ajándékait eldugjam előlük. Ám a tarka csőrű plüssmadarat, a lundát hiába kerestem, nem volt a dobozban. Filctollak, kifestők a kicsinek, csokoládé, kávé, egy kulcsra zárható, kiskutyamintás naplófüzet a nagyobbnak, de madár egy se. Igazából nem tudom, mit éreztem, azon már túl voltam, hogy kétségbeessem, megpróbáltam annak örülni, aminek lehetett. Nem is mertem a január harmadikára gondolni. Előző nap vettem egy aprócska fenyőfát a piacon, és vártam, hogy estefelé a lányokkal együtt feldíszítsük.
Péntek volt. Abban az évben szombatra esett szenteste. Elpakoltam a doboz maradványait, eldugtam a lányok ajándékait, és éppen nekiláttam volna főzni, amikor csengettek. Jocó postás volt, hozott pár üdvözlőlapot, és közben kedvesen megérdeklődte, megkaptam-e a pakkot. Belőlem meg kitört a keserűség, szegény öregúrra zúdítottam a keservemet, hogy kibontották a csomagot, ellopták a plüssmadarat, vele a háromhavi lakbérrevalót, milyen gazemberek dolgoznak a postán, kérdeztem tőle, és sírva fakadtam, ő meg csak állt az ajtóban zavartan, tehetetlenül bámult rám vastag, szarukeretes szemüvege mögül, mintha legalábbis ő tehetett volna a szerencsétlenségemről. Motyogott valami elnézésfélét szerbül, majd sarkon fordult és elment. Este a lányokkal feldíszítettük a kicsi fát, igyekeztem mosolygósnak, boldognak látszani, mert végül is mi mást tehettem? Eszembe jutottak a gyerekkori hittanórák, Jézus intelme, hogy megvan minden napnak a maga baja.
Másnap, szombat délután, amikor már szürkülni kezdett odakinn, és éppen azt terveztem, hogy nem várok estig, hanem amíg a lányok a másik szobában játszanak, kicsempészem István ajándékait a kamrából a fa alá, csengettek. El nem tudtam képzelni, ki lehetett ilyenkor. Azonban amikor ajtót nyitottam, senkit nem láttam odakinn. De közvetlenül előttem, a lábtörlőn, a papucsom orra előtt ott állt egy pici plüssmadár. Felvettem, kicsit nedves volt, odakinn esett az eső. Mintha több állatból rakták volna össze, lába akár egy kacsáé, a hasa fehér, a háta fekete, mint egy pingviné, csíkos, sárga csőre meg egy papagájé. Hátán egy alig látható cipzár volt, pici füllel. Kinyitottam. Pénz volt benne, de nem svéd korona, hanem három darab százmárkás. Sosem derült ki, hogyan került az elveszett madár a lakásajtóm elé, ahogyan az sem, hogyan lett a svéd koronából német márka. Amikor újra láttam Jocó postást, már-már a nyelvemen volt, hogy rákérdezzek, de aztán mégsem tettem, és ő sem hozta szóba soha.
