Vályi András volt az első professzora a Pesti Egyetem magyar nyelvi tanszékének. Ő a szerzője az első magyar földrajzi-helyismereti lexikonnak is. A Magyar országnak leírása című, 1796-ban kiadott, három vastag kötetből álló művet szerencsére már megjelentették hasonmás kiadásban is, ezért könnyebben hozzáférhető. A professzor minden szabad idejét utazással töltötte, mert be is akarta járni és személyesen megismerni azt a rengeteg várost, falut, pusztát, amelyet fölvett lexikonába. Ha megőrzésre érdemes valamit talált, annak biztonságáról is gondoskodott. Így például Cséven (ma Piliscsév) talált római kori mérföldjelző oszlopokat: ezeket kiásatta és elhelyezte a Magyar Királyi Universitas tárlatán. Mint írja a címszóban: „emlékezetnek okáért”.
Csév mellett nem messze terül el Kesztölc, amely ugyanúgy az esztergomi káptalan földesurasága alá tartozó, nagyobbrészt szlovákok, kisebbrészt magyarok által lakott falu volt. Valaha régen, ifjúkoromban én voltam az MTA Irodalomtudományi Intézetének a szakszervezeti kultúrfelelőse. Ez annyit jelentett, hogy folyton lestem, mikor lehet kedvezményes áron turistabuszt bérelni az IBUSZ-tól, és akkor elindultunk egy-egy kirándulásra az intézeti kollégákkal és csivitelő, néha erőteljesebb hanghatásokkal jelentkező gyermekeikkel. Általában kora reggel indultunk, késő éjszaka értünk haza. Noha előre fölmértem a terepet, és igyekeztem minden múzeumőrt vagy sekrestyést, főpincért és egyéb idegenforgalmilag számba vehető személyiséget megzavarni édes álmodozásában, de hát így is akadtak előre nem látható késések, és ennek megfelelően sose lehetett tudni, pontosan mikor érkezünk hová. Volt úgy például, hogy a román határőrök tartóztattak fel másfél órára Nagyvárad felé vezető utunkon, mert hetvenéves, nemzetközi hírnévnek örvendő kollégámat megmotozták, és elkobozták a nála található szívgyógyszereket, amelyekről azt állították, hogy azok biztos fogamzásgátlók, amelyeket pedig tilos bevinni Romániába. Éppen ezért ugyanaznap este nagy késéssel érkeztünk meg az előre lefoglalt határ menti étterembe, hogy szerény vacsoránkat elfogyasszuk, ahova bevette magát egy vidáman bicskázó társaság, ráadásul a késdobáláshoz még cigányzenét is rendeltek. Gyors gyűjtést rendeztem a kollégák között, majd generálpauzát rendeltem a prímástól, a vacsorát pedig villámgyorsasággal magunkévá tettük.
Egyik tavasszal a Pilis hegység falvait és régészeti lelőhelyeit jártuk be. Akkor nem busszal voltunk, hanem vonattal, hiszen az esztergomi vonaltól ezek a helyek könnyen közelíthetőek. Piliscsév és Klastrompuszta után sorra került Kesztölc is. (Ez a falu volt egyébként kedves kollégánknak és barátunknak, Nyírő Lajosnak a szülőfaluja. Késő öregkoráig, mert 93 évet élt, sűrűn visszalátogatott falujába, az atyai házba, pedig gyermek- és ifjúkorát nagyobbrészt Franciaországban töltötte, mert a család kivándorolt, és édesapja, majd később egy ideig ő maga is bányászként dolgozott.) Nagy örömünkre falumúzeumot találtunk egy zsúpfedeles házban, amely a szájhagyomány szerint a falu legrégibb épülete. Szerencsére még füstös konyhája és kemencéje is megmaradt. Volt nagyon érdekes régészeti anyag egészen az őskorig és kelta edényekig visszamenőleg, de láthattunk török kori fegyvereket, régi újságokat és érmeket is a helyi szlovákság népviseletén és a paraszti kultúra tárgyi emlékein kívül. Azonban három különlegesség lepett meg minket legjobban. Az egyik egy hatalmas orosz szamovár volt, a másik egy lengyel kitüntetés a fehér sassal, a harmadik pedig egy lyukas zászló.
A múzeumot alapító és berendező tanár érdeklődésünkre elmondta, hogy a szamovárt és néhány más orosz tárgyat egy Kesztölcről bevonultatott honvéd hozta haza Oroszországból. A lengyel kitüntetést olyan kesztölci származású, Franciaországban élő férfiú adományozta a múzeumnak, aki ezt azért kapta, mert részt vett a franciaországi lengyelek ellenállási mozgalmában a hitleri megszállók ellen. Ami a lyukas zászlót illeti, az 1956-os forradalom idején tűzték ki, majd utána olyan jól elrejtették, hogy csak nemrég került elő, mert begyömöszölték száraz levelek közé egy ház ereszébe, aztán végül egyszer eldugult az eresz, kitisztították, így megtalálták a zászlót, és volt elég bátorságuk ahhoz, hogy behozzák, a múzeum fenntartóinak pedig volt elég bátorságuk ahhoz, hogy restaurálják és kiállítsák. Eléggé megdöbbenve néztük; hiszen közülünk, aki látta, nyilvánosan természetesen nem beszélt róla; aki meg fiatalabb volt, az még csak nem is látott ilyet.
Hallgatagon ballagtunk le, nyakunkra ültetve a fáradtabb kisgyerekeket, mentünk vissza a vasútállomásra. Már Vályi is megírta, hogy a környék útjai nehezen járhatók, hisz sok helyen homokos a föld, és ezért esős időben nagy a sár. Teljesen igaza volt, mi is dagaszthattuk a dágványt. Az egyik pocsolyában találtam egy vízhatlan műanyag tokba kötött orosz nyelvű füzetecskét. Ez szovjet tankhoz tartozott, a harcjármű vezetője úgy látszik, elveszthette, amikor kiszállt. Elolvastuk; valami ilyesfajta szöveg volt: „Szovjet harcos! Légy büszke rá, hogy a Vörös Hadsereg számú tankját vezeted, vigyázz rá úgy, mint saját életedre!”
A relikviát azóta is őrzöm, amely – és az egész kirándulás – emlékeztet arra, hogy az Irodalomtudományi Intézetet 1956-ban alapították.
